Boga Júlia: Fülek lázadása

Egy napon a füleim megunták a világ zaját. Kezdetben csak
egy halk súrlódást észleltem, egy elnyújtott sóhajt, amit még
magam sem vettem észre. S ahogy a napok teltek, egyre
élesebb lett, az eső csendje, a szél susogása, a város tompa
zaja, mind egybeolvadtak, s végül a füleim nem bírják tovább,
lassan megkezdték lázadásukat.
Először egy kis feszültség volt a levegőben, egy szünet, ami
épp elég volt ahhoz, hogy elhallgattassák a mindent elnyomó
zajokat. A madarak éneke mintha egy másik világba tartozott
volna, tiszta és éles volt, a fák levelei zizegtek, mint az idő
elsuhanó pillanatai. De a fülek mindezt már nem fogták.
Elfordultak a szokásos hangoktól, akár a tenger, amely eltolja
a hullámokat, hogy új irányt vegyen. A világ ekkor furcsa
módon elcsendesedett körülöttem. Minden hang elérhetetlen
lett, mintha a föld, a levegő és az ég elzárta volna a
bejáratokat. Csak szívem dobogása maradt meg, lassú, mély,
egyedüli ritmus, amely megértette, hogy valami más zajlik,
valami titokzatos, valami új. Nem tudtam, hogy miért történt,
de éreztem, hogy a fülek nemcsak lázadnak a világgal
szemben, hanem mindazokkal az elvárásokkal is, amelyek
folyamatosan teret követeltek maguknak.
Nem volt már szükség végtelen zajra, nem kellettek a szavak,
zörejek, a mindenhol jelenlévő hangok. Csak a csend, a
nyugalom, a létezés önmagában. Egy pillanatra minden tiszta
lett. Füleim nem háborogtak többé, s én végre hallhattam, amit
ők hallottak: a boldog zajtalan lelki szabadságot.