Nekünk tényleg mindig egy Mohács kell?

Na, csak azért kérdezem, mert már nekem sül le a képemről a
bőr, hogy ennyi aljas szívatás és megaláztatás után, mégis mi a
francot keresünk mi még ebben az összedőlni készülő,
patkányokkal teli birka akolban, amit nagy fellengzősen Európai
Uniónak neveznek?
Meg aztán, azt hallom, hogy a most felálló új német vezérkar,
még az eddiginél is jobban eltökélte magát arra, hogy Európa
összes népét betuszkolja a nagy „ezer éves” germán
birodalomba. Mely nagyratörő tervnek jelenleg egyetlen
kerékkötője, már megint az örökké renitenskedő Magyarország,
– jobban mondva – annak jelenlegi/állandó kormányának
szuverenista hinta politikája. De, mivel már nem olyan sötét
barbár időket élünk, mint 80 éve, ezért egyelőre nagyvonalúan
eltekintenek a „jogos baráti megszállástól”, sőt, csakhogy lássuk
milyen fölvilágosult finom úriemberekkel van dolgunk,
nagylelkűen úgy döntöttek, hagynak még nekünk egy kis
gondolkodási időt, hátha addig megjön az a kevés eszünk és
önként a helyes útra térünk. Na persze, nincs itt semmi látnivaló,
ez csak a szokásos felsőbbrendűségi komplexusból eredő
germán arrogancia, amiről ha egyenesen megfeszülnek, sem
tudnak leszokni. Hiába, amióta a többi nyugati hódító népség
mellett a németek is rájöttek arra, hogy máshol is bőven van mit
kifosztani és némi kardcsörtetéssel simán lehet „életteret”
növelni, azóta képtelenek lemondani azon hagymázas
lázálmukról, hogy a germán birodalmi sas oltalmazó szárnyai
alatt egyesítsék Európát. A mohóságból és kapzsiságból fakadó
birtoklási vágyukat ma már szemérmesen próbálják valami

sokkal magasztosabb és humánusabb mázba csomagolni, mint
amikor Alarik a barbár vizigótjaival kifosztotta és fölgyújtotta
Rómát 410-ben. (A mi Attila nagy királyunk – meg nem.) A
múlt században még fajelmélettel és ordas náci ideológiával
indokolták más népek lerohanását, porig bombázását és kiirtását,
manapság pedig a válságokból fakadó történelmi
szükségszerűséggel takarózva teszik ugyanezt. Ma is olyan
fellengzősen és meghatóan tudnak értekezni Európa és a világ
iránt érzett „történelmi felelősségükről”, hogy attól még az új
Reichstag hatalmas üvegkupolája is bepárásodik –, hát még azok
a jéghideg acélkék germán szemek! Mivel az önmaguk által
gerjesztett gazdasági, klíma, migráns és szankciós válságot még
jól megfejelték az önpusztító ukrán imádattal és a háborús
pszichózissal is, ezért az ügy már nem tűr további halasztást.
Ezért döntöttek úgy, hogy a mi tízmilliós kis csöppnyi hazánkat
is sürgősen bele kell rángatni ebbe az éppen aktuális kollektív
öngyilkosságba. Mert, nehogy már pont mi maradjunk ki belőle!
Gondolom, ha nem megy a szokásos anyagi zsarolással, állandó
pellengérre állítással és folyamatos fenyegetőzéssel, akkor majd
menni fog, a kuruckodó Orbán pufi megpuccsolásával,
anarchiakeltéssel vagy a választások eredményének semmibe
vételével –, pont úgy, ahogy a többi dacoskodó tagállammal is
tették. Az egyre csak fokozódó, beteges ukrán imádatuk meg
már olyan abnormális szintet ért el, hogy azon még a
legnevesebb elmegyógyászok és lélekbúvárok is csak elhűlve
vakargatják a fejüket. Elég csak a brüsszeli sakáltanyán 10-20
ezer euróért pöffeszkedő, röhögcsélő, egymást ölelgető,
szelfizgető és egymást nyaló-faló ratyikra meg leszbikákra
pillantani, és még a vak is rögtön láthatja, hogy az ott Európa
legnagyobb humán selejt söpredékének lerakata.

Na persze, azért nem mindenki ilyen velejéig romlott, primitív
gyökér ebben a magyargyűlölő nemzetközi bűnbandában, mert
pl. a germánok leendő Ribbentropja (egy bizonyos Herr
Wadephul) ezekhez képest kifejezetten egy cizellált modorú,
finom úriember. Ő roppant diplomatikus hangnemben jelezte,
hogy a régi fegyverbarátságra való tekintettel a következő német
kormány még egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy a büdös
bogárként kezelt kedves vezetőnket mellőzve, Magyarországot
is visszavezesse a civilizált ejrópai népek nagy családjába. Mint
mondotta, Berlin egyértelmű gesztust fog tenni Budapest felé.
Szerényen nem is követel többet tőlünk, mint amit Hitler
Prágától, Varsótól és Budapesttől Münchenben és a bécsi
Belvedere-ben 1938-ban. Aminek ugye tudjuk, hogy mi lett a
vége. Továbbá, a szokásos germán szerénységgel azt is
világosan kifejtette, hogy: „A következő német kormány még
egyszer barátilag ki fogja nyújtani a kezét Budapest felé. De azt
azonban elvárják, hogy egyszer végre viszonzásra találjon ez a
nemes gesztus és végül meleg baráti kézfogásra kerüljön sor.”
Tehát, a megszokott germán lovagiassággal adnak nekünk még
egy utolsó esélyt a békés megoldásra, mielőtt elindítják a
Margaréta II. hadműveletet. Azonban, a roppant nagyvonalú
kedvességüket és angyali türelmüket némileg beárnyékolja, hogy
Wéberné Veszelka Pétör személyében már ugrásra készen áll
egy új Orseolo Péter, aki majd ezer éve szintén a germánok
jóvoltából szívta a magyarok vérét. (Mondjuk, szó se róla, a
kedves szovjet elvtársak is gondoskodtak nekünk egy Kohn
Béláról meg egy Róth Manó nevű nyaka sincs askenázi gnómról,
de az egészen más tészta.) Tehát, az új germán vezérkar –,
akiknek a nevét sem érdemes megjegyezni –, egyelőre civilizált
mederben, cilinderben, frakkban és fehér kesztyűben folytatja
azt, amit anno a félkegyelmű Führerük néhány Waffen SS-

hadosztállyal és pár tucat rettegett Tigris tankkal, egy nap alatt
ragyogóan megoldott. De a cél és a lényeg –, most is ugyanaz:
velük együtt mi is dögöljünk bele az ő nagyravágyó
hülyeségükbe. Minden esetre, sokat elmond, hogy még egy
valamire való kormányuk sincs, de ők már ide üzengetnek, meg
fenyegetőznek. A bokor arcú ratyi Wéber már egy új budapesti
gauleiterről ábrándozik, a szőke girhes Holle anyó pedig minden
pénzünket és katonánkat küldené az ukrán Don-kanyarba,
egyedül csak arról nem pofáznak, hogy ki lesz majd a következő
Adolf Hitler.
Ezek után, én már azon sem csodálkoznék, ha egy szép
vasárnapi napon a szegény gyanútlan Orbán Gazsit (vagy a
Rasit) bravúrosan elrabolnák egy jó nagy perzsa szőnyegbe
tekerve. Most mér? Elvégre volt már ilyen –, nemdebár!
Horváth András