Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk,
mellettünk, értünk
Fekete István gondolatai az imáról

A napokban született 125 éve Fekete István. Keze munkája a
Vuk, melyet szinte elsőként ismernek meg a magyar diákok, Ő
írta a Tüskevárat, A koppányi aga testamentumát és még
számos remek regény köthető nevéhez. A József Attila-díjjal
kitüntetett író igen sok szerzeménye jelent meg az Új Ember
és a Vigília c. lapokban. A kommunista rendszer
megnehezítette az író életét, munkásságát, akinek azonban hite
soha nem ingott meg. Az imádságról a következőképpen
elmélkedik Fekete István.
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim
legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz
összefogja az enyéimet. Mondd, kisfiam. – És én mondtam
utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított,
az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és
gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az
Istenhez.

Később, a diákévek
kamaszos rohanásában, az
ima a templomot jelentette,
ahol elcsitultak a zűrzavaros
vágyak, lassúra vált a lépés,
tompán koppantak a szentelt
kövek és az oltár előtt
lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam
feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam

és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó
értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak
az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló
elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített
az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre
induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az
elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást,
szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé
induló férfiak lelkéből. Ó, milyen kicsik és mégis mennyire
férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek,
káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi
kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és
imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen
és valódi férfiasság. Aztán jött a zuhanás Trianon halálos
völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség,
szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet
megtanult imádkozni, és nem szégyellték már a férfiak sem –
egy-egy „szóra” – befordulni a templomba.
Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és
megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem
halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé
fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség
posványából. Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt
körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók
voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük
már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon.
És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan
szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész
világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot
imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt
velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy

sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis
mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a
lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a
táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem
hallott senki és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a
nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi
lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem,
az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs
semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked
aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj
semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és
nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság
és veled van az Isten.
Fekete István
https://777blog.hu/2025/01/27/nagy-szent-pillanatokban-
mindig-az-ima-volt-velunk-mellettunk-ertunk-fekete-istvan-
gondolatai-az-imarol/