Boga Júlia: Kisajátított emlékezés

Az emlékezet úgy működik, mint egy makacs kertész:
gondosan ápolja, metszi és formálja a kertet, amíg a valóság
már csak távoli árnyék lesz. Amit megőrzünk, soha nem az,
ami megtörtént, inkább egy belső tájkép, amit vágyaink,
félelmeink, magányunk festett át. Kisajátítjuk a múltat,
kiválasztjuk a pillanatokat, amelyekről azt hisszük, hogy a
legjobban meghatároznak minket, és úgy tartjuk őket
magunkhoz szorítva, mintha nélkülük elveszítenénk
önmagunkat. Ezek az emlékek nem mindig szelídek, néha úgy
rángatnak vissza egy fájdalmas helyre, mintha muszáj lenne
újra és újra átélnünk a veszteséget, hogy igazoljuk jelenlegi
szenvedésünket. Máskor olyan gyengéden simítják végig a
lelket, hogy szinte érezzük a régi napfény melegét a bőrünkön.
De bármilyen formában is térnek vissza, mindig egyetlen
dolgot akarnak: hogy beléjük kapaszkodjunk, hogy ne
engedjük el őket. A kisajátított emlékek paradox módon nem
csupán arról szólnak, ami volt, hanem arról is, amit sosem
kaptunk meg: egy elveszett lehetőség, egy kimondatlan szó,
egy érintés, amelyre egész életünkben vártunk, de sosem
érkezett meg. És mégis, a tudatunk megteremti ezeket a
hiányokat, kitölti a hézagokat, saját narratívát ír, amelyben mi
magunk vagyunk a főszereplők. De mennyire őszinte ez a
történet? És számít-e egyáltalán az igazság? Mert lehet, hogy
az emlék nem attól fontos, hogy pontosan idézi-e a múltat,
hanem attól, hogy mihez kezdünk vele, hogyan építjük be a
napjainkba, hogyan használjuk önigazolásként vagy
kapaszkodóként, amikor a jelen szétesni látszik. Talán az,
hogy megőrizzük a saját verziónkat a múltról, nem is
önámítás, hanem önvédelem. Egy kétségbeesett kísérlet arra,
hogy kontrolláljuk azt, amit már nem tudunk megváltoztatni.
De mi történik, ha már túl szorosan markoljuk ezeket az

emlékeket? Ha annyira beléjük kapaszkodunk, hogy már nincs
helye a jelennek, ha az „akkor” teljesen elnyeli a „most”-ot?
Akkor ideje szembenézni a ténnyel: nem lehet örökké a
múltban élni. Az emlékek táplálhatnak, de meg is
mérgezhetnek, ha nem tanulunk meg elengedni. Meg kell
tanulnunk lecsupaszítani a történeteinket, elfogadni, hogy a
valóság nem mindig olyan szépen megformált, mint ahogyan
emlékszünk rá. Ebben az őszinte törékenységben talán több
élet van, mint tökéletesen szerkesztett múltképeinkben. S ha
egyszer képesek vagyunk elengedni azt, amit a legjobban
szorítottunk akkor meglátjuk: az igazi emlékek nem
birtokolhatók, nem lehet őket bezárni egy belső szobába. Csak
hagyni kell, hogy néha, váratlanul, mint egy árnyék,
átsuhanjanak rajtunk. Egy futó pillanatig megérintsék a
lelkünket, majd tovább illanjanak, anélkül, hogy a földhöz
szegeznének.