„Az urak előtt ne fogd be a pofádat”

Több mint félezer esztendeje íródott Villonnak a parlamentnek szóló verse, amely akár a mostaniakhoz is szólhatna. Olyan hűen ábrázolta az akkori társadalom búját-baját –  „nem nékem állna a deres, ha úr lehetnék vagy gazdag nemes” – s rá kell döbbennünk, hogy ötszáz esztendő alatt sem változott semmi, legföljebb külsőségeiben lett más az ember, de belül ugyanaz, ha nem még rosszabb. A parlamenthez apellálva fogalmazza meg legélesebben a költő társadalmi kritikáját: „Mert jogában áll minden féregnek, dögnek védekezni, ha életére törnek … csak én, csak én fogjam be a pofámat?” – teszi fel a kérdést, s tudjuk, hogy a helyzet ma még rosszabb. A mai jog szerint is mindent szabad, amit szabad, amit nem tilt a törvény – a törvényük, amely olyan, mint az állatorvosi ló, ha akarom, így értelmezem, ha akarom, amúgy.

Aki érdeklődik a mai valóság iránt, ajánlom figyelmébe a hosszú vajúdás után éppen a trianoni szégyennapon meghozott bírói döntést, amelyről a védő és vádbeszédeket épp úgy, mint az utolsó szó jogán elmondottakat végig kísérhetik. Érdemes az arcokra is pillantást vetni, hogy süt a gyűlölet vagy éppen a közöny azoknál, akiknek dolga a részrehajlás mentes igazság felmutatása volna. Talán már ki is találták, hogy a Posta Imre nevével fémjelzett eseményről van szó, amely miatt a PI-körként elnevezett baráti találkozó résztvevői közül nyolcukat vád alá helyeztek, kevesebb-hosszabb időt előzetesben, börtönben, házi őrizetben töltve összehozták az elsőfokú ítéletet. Vajúdtak a hegyek, s egereket szültek – mondhatnánk, de azért itt sokkal többről van szó. Itt a hatalom erőfitogtatását kísérhetjük nyomon. Épp úgy, mint ahogy Győrkös István esetében, aki 9 éve, hogy életfogytiglani büntetését tölti, miközben tanúk, ügyvédek, igazságügyi szakértők bizonyították, hogy semmiképpen sem lehetne gyilkos. Sokszor írtam már, de azért elismétlem: az igazságügyi szakértők dokumentálták, hogy a Győrkös fegyveréből leadott véletlen lövések – miután hasba lőtték és félig öntudatlan állapotban a földre esett – nem voltak célzottak és semmilyen emberi maradványt nem találtak rajta, amely okozhatta volna a rendőri intézkedés során agyonlőtt parancsnok halálát. A zárt szobából „eltűnt” 5 vagy 9 lövedék, a helyszínt átrendezték – ezt a védőügyvéd is tanúsította, de az ítélethirdetéskor úgy látszott, akárha ott sem lett volna a vádlott, akkor is őt ítélik el, mert a hatalom bosszúból? – figyelmeztetésként? – így kívánta.

A PI-körnél is fellelhető a párhuzam, hiszen Posta Imrét és társait 33 személy elleni gyilkosság előkészületével vádolták meg és ítélték el. Holott semmilyen bizonyítékot sem tudtak bemutatni, amely a legcsekélyebb előkészületekre utalna. A baráti társaság a szokásos hét végi találkozó beszélgetésén azt ecsetelte, hogy ha itt valóságos rendszerváltozás lenne, akkor az elkövetett bűnökért, igazságtalanságokért kiket kellene felakasztani. S képletesen sorra is vették a „főbűnösöket”, de úgy, hogy a jelenlevők közül a nevek elhangzásakor az „ítélet végrehajtását” mindig valaki vállalta. Aztán, hogy így lezajlott az „igazságtétel”, jó kedvűen elfogyasztották a bográcsban időközben megfőtt paprikáskrumplit, még megvitattak néhány apró-cseprő dolgot és „véget vetettek a zenének”, s bár nem békésen, hanem háborgó lélekkel, de mindenki hazament, s a hétköznapi életüket folytatták. Kivéve István és Ágika, akik nem adták fel a küzdelmet. Ők arról híresültek el, hogy ez a gyermek és emberszerető hatalom rájuk szabadította a pribékjeit, akik a pár hónapos kisfiukat édesanyja karjából kiszakítva szabályosan ellopták tőlük. Más névre átkeresztelve úgy vitték el, hogy a szülők hosszú hónapokig azt sem tudták, él-e, hal-e a gyermek. Hiába szaladtak kétségbeesetten bárhová – gyámügy, gyermekjólét, jegyző, polgármester – szóba sem álltak velük, mígnem hosszas küzdelem után – és a szűnni nem akaró felháborodás miatt – visszaadták Bátor Nyilast, a kicsi fiút, akinek első lépteit, első kimondott szavait a szülők nem láthatták, mert el voltak tiltva gyermeküktől. Az egész mocskos ügy a végrehajtó maffia akciójához hasonlított, csakhogy itt most már nem egy otthonról, hanem egy aprócska életről van szó, akit a lélektelen hatalom, mint egy rongybabát, úgy ragadt ki a szerető ölelésből. Hogy nem őrültek bele, hogy nem törtek össze a szülők, ez maga a csoda, s az is, hogy bár ökölbe szorult a kezük, de minden hivatalos megjelenéskor higgadtan, logikusan válaszoltak, emberhez méltó módon viselkedtek, példát mutatva a másik oldalnak, hogy így is lehet. S, hogy ők is ott voltak ezen a bizonyos „akasztásos” találkozón, ezért kerültek ők is az ítélőszék elé. Lehet-e egy édesanyát elmarasztalni azért, mert a karjaiból kiszakított csecsemőjét védve úgy gondolta, hogy akik mindezt előidézték, remélhetőleg meg fognak bűnhődni érte. Anyaként nem akart „akasztani”, de egyetértett azzal, hogy így nem mehet tovább és igenis ilyen törvények mellett oda a létbiztonságunk és a jogbiztonságunk. Éveken át őket is, mint a 33 személy elleni gyilkossági kísérlet résztvevőit bélyegezték meg, s csak most, majd tíz év után, az elsőfokú ítélettel mentesítették őket az előkészületi vád alól, de azért majd 3 millió forintnyi perköltséget akasztottak a nyakukba. A többieket a súlyos pénzbüntetés mellett a kreált vád alól nem mentesítették!

Én nem tudom, hogy Posta Imre és társai bűnösök-e vagy sem, hiszen nem látok bele a fejekbe, a lelkekbe. De az bizonyos, hogy a vád alapján nem lehetne elítélni egyiküket sem, bizonyítékok, ráutaló magatartás nélkül. Ha az első fokon hozott döntés marad, ha a másodfok is helybenhagyja ezt a koncepciós eljárást, ahol mindenképpen bizonyítani akarja a hatalom, hogy kellőképpen félelemben tart mindenkit, aki csak gondolni is mer ilyesmire, bizony akkor maradnak a kiszabott súlyos börtönbüntetések. Ezek után lehet, hogy hamarosan a mesterséges intelligencia segítségével már a gondolatrendőrséget is bevetik, hogy még nagyobb legyen a megregulázás ereje. Ezek után, ha minden így marad, még szorosabb lesz az a szájkosár, amit a szánkra tettek, s lassan már olyan szorosra húztak össze, hogy levegőt sem fogunk kapni!

A bíró hosszan próbálta az ítélethirdetéskor magyarázni a magyarázhatatlant, de sehogy sem jött ki a végére az ügyészi  vád bizonyítéka, egy betű, egy hang nem sok, egyetlen egy sem akadt, amely arra utalt volna, hogy ez a békésen beszélgető, majd hazatérő társaság bárkinek is az életére akarna törni. Nem lehet elégszer hangsúlyozni Petőfi Sándor „Akasszátok fel a királyokat!” című versét, amely bizony már ráutaló magatartást is jelentett, mégsem fogták perbe. A dicsőséges nagyuraknak is felhívta a figyelmét, hogy készül már a kötél a nyakukra. József Attila is a „Nincsen apám” versében bemutatta, hogy mit érez egy ember, akit mindenütt lenulláznak, semmibe vesznek, éheztetnek, megaláznak, s bizony a költő is leírta: „ha kell, embert is ölök” – ennek ellenére sem tartotta senki gyilkosnak és nem is vették őrizetbe. Pedig hát akkor még a demokrácia sem dübörgött. De száz évvel ezelőtt már felhívta a figyelmet arra, hogy a fortélyos félelem igazgat, ám senki sem figyelt szavaira. Száz év után ez a fortélyos félelem már nemcsak igazgat, hanem gúzsba köt, lelki nyomorulttá tesz sokakat. Kilakoltatással, leoltással, gyermekeink mérgezésével és hazánk kiárusításával.

Gondolkodjanak csak el azon, hogy a sötét középkor szülte Aranybullában nem jog, hanem kötelesség az ellenállás, mert ha a nemesség nem szól, nem lép közbe, nem akadályozza meg a törvénytelenséget, akkor nagyobb bűnt követ el, mint az, aki véghezviszi. De hol van már a tavalyi hó! Hol van a nemesség, na nem a baksisért vett kutyabőrös, hanem a nemzetéért életét is áldozni képes hazánk fiai?! Hol vannak azok, akik az őrült hatalmi gépezet tobzódását megállítják, akik letörlik a könnyeket és enni adnak az éhezőknek? Ma sunyin lapítanak azok is, akiknek még volna lehetőségük változtatni, s kigúnyolják, kinevetik azt a maroknyi keveset, akik még képesek küzdeni. De a hallgatag többség vagy a párt szelével megcsapottak hagyják, hogy újabb és újabb Mohácsokat éljünk meg, csakhogy most olyan ordas eszmék áramlanak felénk, amelyhez képest a mohácsi küzdelem után Hazánkat lerohanó török horda a mostaniakhoz képest kedves nővérhez hasonlítható. Ha továbbra is a pártoskodás, a gyűlöletkeltés, a sunyi meghunyászkodás jellemzi egykoron délceg és bátor hazánkfiait, akkor a Kölcsey Ferenc Himnuszában megfogalmazott víg esztendő eljövetele helyett nekünk mindörökké a balsors fog megmaradni.

Ébresztő!

Rozgics Mária

Francois Villon: (1431-1463-ban eltűnt)
BALLADA A PARLAMENTHEZ

/Faludy György átköltésében/

Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni, ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben, ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?

Nem – a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék,
a végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak
s a bitó alatt a martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
hát még akkor is fogjam be a pofámat?

BÚCSÚ

Nem: látjátok, nem hiába firkálok,
mert ha ezt a verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
az urak előtt ne fogd be a pofádat.