BELEHALNI A BÁNATBA

Apámtól megörököltem egy idős testvérpár barátságát, amit jófiú módjára vittem tovább. Mindkét fiú még az első világháború kitörése előtt született, s szüleik által elhagyott lelencgyerekként kerültek nevelőszülőkhöz Sárvárra. A fiatalabbik, Jóska bácsi cipész lett, Sopronba került, ott nősült meg, és ott is élt élete végéig, míg bátyját, Feri bácsit, ki tudja hogyan Bécsbe sodorták a két világégés közötti boldog békeidők. Kitanulta az asztalos mesterséget, letelepedett, kis műhelyt nyitott, s állítólag még teherautója is volt az áruszállításra. Társat is ott talált magának, egy bőrgyári munkáslány, Augustin személyében. Amikor megismertem őket, már mindketten nyugdíjas éveiket töltötték, a főváros XX. kerületének egy komor vöröstéglás bérkaszárnya 5. emeleti, fürdőszoba nélküli lakásában. Látszólag furcsa párnak tűntek, Feri bácsi a maga százhatvanötös magasságával, alig ötven kilós testsúlyával, mozgékonyságával, szemben Guszti néni száznyolcvanötös termetével, bő száznegyven kilójával, s nehézkes mozgásával. De tisztelték, megbecsülték, féltették, és utólag már abban is biztos vagyok, hogy őszintén szerették egymást.  Feledhetetlen az öregúr egyedi gesztusa, amikor felesége felől érdeklődtek, összefogta három ujját, cuppanós puszit nyomott rá, és mindig így kezdte; „Ilyen fasza asszony az én asszonyom, csak egy kicsit hüle.” Guszti persze nem értette, hisz egy árva kukkot sem tudott magyarul, a mondat jelentésére vonatkozó érdeklődését meg valahogy mindig elmismásoltuk. Ő viszont a tőlünk hallott „Bátschi”- nak szólította férjét, keresztnevét elhagyva, egy idő után már az egymás közti beszélgetésekben is. Gyermekük nem volt, nem is tudom kinek gyűjtötték s rakták élére schillingjeiket, de annyira takarékoskodtak, hogy amikor évente egyszer Sopronba jöttek Feri bácsi öccsét meglátogatni, és apámtól is megkérdezték, mit hozzanak, a kért kávét, banánt, csokit, számlát mellékelve, az utolsó fillérig kifizettették. Megesett, hogy az őszi cukorrépa betakarításkor a házunk előtt kanyarodó teherkocsikról lehullott méretes répákat Guszti néni összeszedte, s nagy táskájában hazacipelte Bécsbe, céklasalátáját megédesíteni.

Időnként persze ők is zsémbeltek, civakodtak, de abból soha nem a bántás, a megalázás, sokkal inkább a féltés érzett ki. Hatvan fölött Guszti néni már nehezen mozgott, kimosott, megfőzött, ám a takarítás, a bevásárlás a fürgelábú Feri bácsi reszortja volt. Szerette az ilyen anyagbeszerző utakat, a néni a reklámújságokból kiszámolta a vásárolandó termékek árát, s pontosan kikrajcározta férjének a pénzt, de az ember nem volt rest átvillamosozni a városon, csakhogy néhány schillinget megspóroljon és betérjen egy nyolcad vagy negyed liter borocskára valamelyik útba eső kocsmába. A bort nagyon szerette, igaz csak ritkán jutott hozzá, mert asszonya igen rövid pórázon tartotta. És nem ok nélkül, tudniillik egy alkalommal a Bátschi nem tért haza a bevásárlásból. Annyit sikerült lecsippentenie a szűkös konyhapénzből, hogy az újrázó negyedek hatására addig kódorgott a városban, mígnem egy autó elütötte, s kéz és lábtöréssel vitték kórházba a mentők. Hála szívós természetének, teljesen felépült, s összeforrt csontokkal is úgy futott, mint a nyúl.

Felnőttként többször is volt szerencsém meglátogatni az immár nyolcvanon felüli kisöregeket, és mindig adtak ételt, szállást, igaz én sem fukarkodtam Feri bácsinak jó balatoni borral, ízes magyar szalámival, Guszti néninek fűszerekkel, virággal. A néni elfogadott, mert beszéltem a nyelvét, a bácsival meg kölcsönösen kedveltük egymást, és nemcsak a közös gyökerek okán, hanem a bor s a vidámság szeretete miatt. Különös élmény volt német szavakkal vegyített adomáit hallgatni, amikben a helységneveket mindig magyarul mondta, Felsőőrnek, Kismartonnak, Bécsújhelynek, de ha szóba került a menekülttábor kapcsán Traiskirchen, azt Harminctemplonak fordította, és Sóváron járt mikor Salzburg nevezetességeivel ismerkedett.

Egy napon feketekeretes távirat érkezett Bécsből Augustin Horvath halálhírével, Feri bácsi volt a feladó, majd két napra rá telefon Sopronból; a bátyám, Feri elhalálozott, az orvosok szerint, szervi baja nem lévén, a bánatba halt bele, s feleségével együtt temetjük.

Szentmiklósi István