„Életkép a múltból”

 

Édesanyám, már minden hasonló korú lány szandálban megy a boltba, s nemcsak a templomba menet veszi fel a lábbelit – dohogott Mariska, aki aratás után tölti a 17-et, s bizony szégyellte, hogy ő csak úgy mezítláb jár az utcán. A határban, a tarlón vagy ősszel, szüretkor soha nem dohogott, pedig hát a levágott szalma sokszor véres csíkokat hagyott a talpán, ha nem vigyázott eléggé, az őszi hajnalok pedig jéghideggé hűtötték a homokos talajt, s olyankor bizony, amíg a Nap melege nem oltalmazta őket, gyakran megállt, hogy elgémberedett lábait megmasszírozza. Ha észrevették, hangos szidalom volt a jutalma, merthogy a folytonos ácsorgásával lassítja a szüretet. A sor hosszú volt, s hajnalban, amikor még alig pitymallott, visszakívánkozott a jó meleg dunna alá. Ilyenkor gyakran elgondolkodott azon, hogy a Jóisten mi alapján válogatja ki a szerencséseket, a faluban is nem egy jómódú leány még a másik oldalára fordulva alszik, miközben ő már itt hajlong, szedi össze még a lehullott szőlőszemeket is. S ha meg-megáll egy röpke pillanatra, az intéző már ott is terem, s megszégyenítő durvasággal unszolja igyekezésre.

Mariska a legidősebb gyermeke volt szüleinek, utána még két lány és két fiú testvére követte. Édespapa elsőre fiút szeretett volna, olyant, aki, ha kell, megvédi a hazát, ahogy ő is végig harcolta a fél Európát, mire hazahozta jó sorsa. Sokan mondták is róla, hogy szerencsés legény, mert egyetlen karcolás nélkül járta meg a Don-kanyart is, miközben bajtársai közül sokan örökre ottmaradtak. Mariska mit tehetett arról, hogy leányként jött világra, azért, hogy ne okozzon bánatot a szüleinek, amit csak tudott, a maga korábbi gyermekeszével, mindent megtett. Tüsténkedett a ház körül, a konyhában, az istállóban. Édesmama korán rá is hagyta a ház körüli teendőket, s ment Édespapával ki a földekre, hogy őt is segítse. A kis homokos földben kevés szőlő termett, jobbára csak értéktelenebbje. A nadrágszíj parcella vége felé volt egy kicsivel jobb, ahol az oportó is megtermett. Abból került ki a kicsi hordóba az ünnepi nedű, amit gondosan őriztek névnapra, születésnapra, karácsonyra, s a feltámadásra. A TSz minden értékes területet elrekvirált, s adni keveset adott, ha adott, így hát kellett a háztáji, hiszen esténként hét éhes száj ülte körül az asztalt. Mariska még tíz esztendős sem volt, amikor már kenyeret sütött, tehenet fejt, pesztrálta a testvéreit, s meleg étellel várta este a szüleit, mikor a Nap lemenőbe fordult. A testvérei, kiváltképp az öccsei már jobb sorsra jutottak. Őket iskoláztatták, s szép kis csizmát kaptak télire, miközben Mariskának csak egy félretaposott félcipő jutott. A lányokat mindenki ikreknek nézte, pedig hát egy esztendő volt közöttük, de úgy hasonlítottak egymásra, mint a galambtojások. Nekik már iskolába kell járniuk, legyen jobb a sorsuk, mint nekünk – mondogatta Édesmama, amikor reggel szép fehér köténykében, szép koszorúba befont hajjal engedte el őket az iskolába. Majd az Isten megjutalmaz téged is, ne félj – csitítgatta ilyenkor Mariskát, aki bizony néha el-elsírta magát, hogy ő miért csak egy szűk esztendeig ülhetett be az iskolapadba. Épp, hogy csak a betűvetést megtanulta, már olvasni is tudott, igaz akadozva, de nem keverte össze a betűket, amikor az öccse megérkezett, s neki otthon kellett maradnia, vigyázni rá. – Majd a következő őszön bepótolod, nyugtatgatta Édesmama. De a következő őszre megérkezett a kisebbik fiú is, s őt követték a lányok. Így hát négy esztendőt hagyott ki, s hiába hívta a tanító úr, szégyenszemre csak nem ül be az elsősök közé a padba. Ezért amikor tehette, mindig olvasgatott. Először csak döcögősen, aztán azt vette észre, hogy egyre folyékonyabban halad a betűtengeren tovább, s lassan a versek szövege is beült a lelkébe, s néha hangosan mondogatta a leírt szöveget.

Most, amikor Édesmama parancsára a bolt felé tart, éppen Petőfi Sándor szívhez szóló verssorait idézgeti, miközben sűrűn kapkodta a lábát, mert a homok a Nap hevében úgy égeti a talpát, mintha parázson járna. A boltba betérve fura gondolata támadt: – Valamilyen olcsó irkájuk van-e – kérdezte Böske nénit, aki, mint valami mesebeli nagyanyó, fehér konttyal, hófehér kötőben állt a pult mellett. – Aztán minek neked az – kérdezett vissza mosolyogva – hiszen írni sem tudsz. – Már hogyne tudnék – háborodott fel Mariska, s a pulton lévő barna zacskóra odavetette a tintaceruzával a János vitéz kezdő sorait: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára…”

Böske néni csak ámult-bámult. – Hol tanultál meg te lyány ilyen szépen írni, hiszen úgy mondták, hogy iskolába sem engedtek a szüleid, hogy vigyázz a sok testvérkére. –Azért egy jó fél évet csak kijártam – szerénykedett Mariska, s az elég volt ahhoz, hogy megtanuljam a betűket leírni, a többi már ment önszorgalomból. Ha volt egy kis szusszanásnyi időm, mindig gyakoroltam az ABC-t, aztán Édespapa féltve őrzött Petőfi kötetét is le-leemeltem a polcról, amikor ők nem voltak odahaza, s azok a sorok úgy megfogtak, hogy szégyen lett volna, ha nem tudom elolvasni.

-Hallod-e te lyán! – szólt homlokát ráncolva Böske néni. – A postán éppen most ment nyugdíjba az öreg Lidi, már rég benne volt a korban, de mert nem volt, aki a helyébe lépjen, hát mindig marasztalták. Most azonban azt mondta, hogy ő egy napot sem jön többet, elég volt a munkából. Elfáradt. Az unokaöcsém a postamester, az imént ment el és szomorúan mondta, hogy keressek már valaki jóravaló lányt vagy asszonyt, mert biza’ ő maga nem szívesen végezné ezt az asszonyoknak való munkát.

S ahogy mondta, már kapta is le maga elől a kötényét. Kézen ragadta Mariskát, s húzta át a szemben lévő Postára. Ott Lali öccse csudálkozva nézett rájuk. – Hát ti mi járatban vagytok? – Ehun-e a postás kisasszony – mutatott Böske néni Mariskára. – Aztán tud írni-olvasni – kíváncsiskodott Lali úr. – Persze, hogy tud, nem is akárhogyan – győzködte Böske néni, s hogy bizonyságot is tegyen, a polcról lekapott egy fehér kópertát és egy tintaceruzát, odanyomva Mariska kezébe, ráparancsolt, hogy azt pedig címezze meg a testvérbátyjának, s már diktálta is a nevet.

Lali úr pedig rácsudálkozott Mariska szép betűformáira, egyenes sortartására, s már állt is az alku.

-Gyere, hazakísérlek, s apáddal megkötjük az alkut – mondta, s Mariska mellett elgyalogolt a házukig. Odahaza Édespapa éppen a jó öreg Riskát fogta ki a szekér elől, s ugyancsak meglepődött, amikor a Postamester Mariskával együtt lépett be az udvarra.

-Tán csak nem csinált valami galibát ez a lyány, mert hát eléggé soká ért haza azzal a kila sóval, amit hoznia kellett. – Te jó ég! – csapott a homlokára Mariska, a sót meg ott felejtettem Böske néninél. De még mielőtt Édesmama megdorgálta volna, nyílott a kiskapu, s Böske néni futva hozta a sót, ami a pulton maradt. S ha már idefutott, nem is hagyta Lali öccsét szóhoz jutni, szinte ráparancsolt a meglepett szülőkre. – Holnaptól ez a lyány postás kisasszony lesz. A fizetés ugyan szerény, de ha kitanulja a mesterséget, még sokra viheti. S szinte beleszólást sem engedve ráripakodott Lali öccsére. – Te meg mit állsz ott, mint a sóbálvány, hamar, hozd a szerződést, írják alá, mert Mariska még nem nagykorú, a szülőknek kell jótállni érte.

Lali úr pedig térült-fordult, s már hozta is a papírokat, amit gondosan kitöltöttek, s Édespapa erre már a tavalyról maradt oportóból is kieresztett egy-egy pohárkával, s áldomást ittak az alkura. Így esett, hogy Mariska postáskisasszony lett, s a falu hamar megszerette, mert sokaknak segített levelet írni, borítékot címezni, gyakran még a leveleket, csomagokat is kivitte, hogy ne kelljen bejönniük messziről a hivatalba. Lali úr nem győzte áldani Böske nénje eszét, amiért egy ilyen földre szállt angyalt hozott el hozzá.

Mariska ahogy betöltötte a 18. évét, a Posta elküldte iskolába, hogy tanulja ki jól a szakmát, mert előbb-utóbb ő lesz itt a postamester, azt pedig tanulatlanul nem lehet ellátni. De, hogy odahaza se hiányozzon, úgy hozták össze a dolgokat, hogy másnaponként ment az iskolába Debrecenbe, másnaponként pedig ott ült a postaablak előtt, hogy itt is rendben menjenek a dolgok. Csak amikor már a vizsgabizottság a díszes oklevelet adta át neki a kitűnő tanulmányaiért, akkor derült ki, hogy neki bizony még az elemi iskolája is hiányzik. Össze is tanakodtak a szigorú vizsgabiztosok, aztán arra az elhatározásra jutottak, hogy bizony Petőfi Sándor se tett érettségi vizsgát, mégis milyen csodálatosan mívelte a magyar nyelvet, mit hagyott ránk örökségül, hát Mariskának még verseket sem kell farigcsálnia, akkor miért ne lennének elnézőek vele szemben.

Így esett, hogy a kis falujukban hamarosan Postamesterré nevezték ki, mert Lali úr is nyugalomba akart vonulni, negyven év szolgálat után, de megnyugtatta Mariskát, hogy ha segíteni kell, ő mindig itt lesz.

Mariska pedig átvéve a szolgálatot, ha lehetett, még szorgalmasabban ügyelt mindenre. A faluból gyakran betértek hozzá, még akkor is, ha éppen semmi dolguk nem volt ott. Kérték, hogy olvassa el a levelet, amit messzire ment rokon írt, mások azt akarták, hogy levelet írjon egy szép kislánynak, mert bizony a kemény munkára fogott kéz nehezen bajlódik az íróeszközzel. Mariska pedig olykor-olykor olyan szép gondolatokat is beleszőtt egyik-másik legény levelébe, amitől a címzettnek kihulltak a könnyei.

Böske néni, aki már maga is nyugdíjba vonult, gyakran noszogatta Mariskát, hogy találjon már magának valami rendes urat, ne maradjon egymagára, de Mariska mindig elhessegette a szavait: – Van nekem társam, itt a Posta, kell ennél több? Ahogy az öregebbek mondogatták, neki szerelme lett a Postahivatal, s ahhoz élete végéig hű maradt. Amikor a modernizáció ide is betört, ő már nem akart számítógéppel küszködni, mobil telefont kezelni, inkább kérte a nyugdíjaztatását. Igaz, még rádolgozhatott volna egy pár évet, de 40 év szolgálat után elköszöntek tőle. Az egész falu apraja-nagyja, aki még ott volt a kezdetekkor is, mind összesereglettek a Postahivatal előtt, amikor elköszöntek tőle. Ahogy mondták, föntről olyan nagyurak jöttek ide, hogy azokkal a díszes autókkal alig fértek el a szűk kis utcácskákban. Hoztak virágot, sok-sok dobozban különféle ajándékokat, aztán még egy kitüntetést is akasztottak Mariska mellényére, úgy távoztak. A következő héten pedig bezárták az öreg postát, mondván, hogy itt olyan kicsi a forgalom, odacsapták a falut a járási székhelyhez. Manapság már egy zöld autó tülkölése jelzi, hogy megérkezett a posta, az öregek pedig ilyenkor hangosan sóhajtoznak: – Bezzeg, amikor Mariska volt a postamesterünk, mennyivel másabb volt itt minden.

Bizony Mariska szülei is rég örök nyugalomra tértek, testvérei, húgai-öccsei családot alapítottak, de a sok gyerekseregből egy sem akar postamester lenni. Mit nem! Egy családban elég volt belőle egy is! – mondogatták, mert szerintük Mariska nővérük feláldozta magát a hivatalnak. Pedig hát Mariska soha nem érezte áldozatnak, csak szolgálatnak az ő hivatását, amit igyekezett tisztességgel ellátni.

A sors fintora, hogy öregségére azért mégsem maradt egyedül. Amikor elküldte a hivatal egy jutalom üdülésre, ott ismerkedett meg egy kackiás bajuszú öregúrral, aki agglegényként szintén a Postát szolgálta több évtizeden át. Így esett, hogy a közös múlt és a hasonló érdeklődés összehozta őket, s öregségükre egybekeltek. A falu pedig kikötötte, hogy márpedig ők megszervezik a kézfogót, mert az nem járja, hogy két ilyen jó ember csak úgy, szerényen keljen egybe. S szüret után, amikor már a szüreti bálok ideje is lecsengett, Mariska és Károly megilletődötten álltak az oltár előtt, hogy örök hűséget esküdjenek. Majd a helyi kis kocsma szépen feldíszített külön termében reggelig mulattak. Finomságokban sem volt hiány, mert a TSz elnök egy ökröt vágatott le, a napközi konyháján pedig napokkal előbb sütötték a tortákat, a pogácsát és az aprósüteményt. S a borospince ajtaja is megnyílt erre az alkalomra, s hoztak annyi nedűt, hogy még másnapra is jutott.

A régi kispostából pedig postamúzeum lett, örökül hagyva a mai modern világra, hogy a boldogsághoz és a teljes élethez nincs szükség hivalkodásra, a lelkiismeretesség és a szeretet is elegendő.

 

Rozgics Mária