Boga Júlia: Az igazság kezdete
Záporozó szavaim nem menekülnek hallgatásba, s mégis a papírok
üressége rezdül felém, mintha minden meg nem írt mondat árnyéka
vibrálna a lapok szélein, mint egy lassan kihunyni készülő csillag utolsó
fénye, amely már nem világítani akar, csak jelezni, hogy valaha ott volt,
s ez az ottlét elegendő volt ahhoz, hogy most ne tudjak tovább létezni
nélküle, mert valahol a gondolat és a hang határán létezik egy tér, ahol
nem az számít, amit kimondtunk, hanem az, ami megrezzen bennünk a
kimondás előtt és amit épp az tesz igazzá, hogy sosem hangzik el.
Ebben a térben nem az írás kezdődik el, hanem a leválás, az a különös
folyamat, amelyben nemcsak a szó válik le a gondolatról, hanem a lélek
is eltávolodik saját tükrétől, és valami idegen, hideg fényben kezd el
látni, ahol már nem a jelentés számít, hanem maga a puszta jelenlét,
hangtalanul, mint egy üres szoba, ahol a bútorok emléke még ott lebeg a
levegőben, de már senki nem emlékszik arra, ki éltvalaha köztünk, s én
már nem tudom eldönteni, hogy az üresség, amely felém árad, a papír
saját lélegzete-e, vagy az enyém.
Mintha minden kimondott szó egy szög volna a felejtés deszkájában, s
valójában minden betű csak egy újabb repedés azon a hártyán, amely az
érzékelhető és a kimondhatatlan között feszül, s amelyen keresztül
átszivárog valami, amit nem tudunk befogadni, de már elgondolkodni
sem tudunk nélküle. Az igazság nem ott kezdődik, ahol elhisszük, hogy
birtokolható, hanem ott, ahol már nem akarjuk többé kimondani, mert
érezzük, hogy a szó nem emel, csak zavart kavar a mélyben, és minél
beljebb haladunk, annál kevesebb hang marad a kezünkben, mert az a
világ, ahonnan az igazi mondatok érkeznek, nem engedi, hogy bármi is
sértetlenül átszivárogjon ide, ebbe a törékeny nyelvi mezőbe, ahol
minden mondat emlékké válik abban a pillanatban, hogy megszületik. A
papír nem kíváncsi, nem éhes, nem kér, csak vár, hangtalanul, mint a
hóval borított táj, amely minden nyomot befogad, de egyiket sem őrzi
meg örökre, s én figyelem ezt a fehér, rezgő nyugalmat, ezt a puha
közönyt, amely nem utasít el, csak emlékeztet, hogy a meg nem írt
dolgok is léteznek, sőtcsak azok igazán, mert az, amit már leírtunk nem
él, már nem változik, nem kérdez, csak rögzít, s amit rögzített, mindig
elkezd múlni. Nem vagyok többé írója ezeknek a mondatoknak, mert

tudom, hogy minden szó, amit papírra vetek, nem önmagát hordozza,
hanem egy távoli felvillanás emlékét, amely sosem volt teljesen az
enyém, csak átáramlott rajtam, s most, hogy visszanézek, nem is tudom,
valóban megtörtént-e, vagy csak én akartam úgy, mert féltem attól a
hangtalan zónától, ahol nincs semmi kapaszkodó, nincs írás, nincs
olvasás, csak egy világ nélküli jelenlét, amely nem követel semmit, de
épp ezzel tesz mindent elviselhetetlenné. Nem akarom többé, hogy a szó
megtartson engem, nem is várom tőle, hogy megmentsen, mert ha van
valami, amit a csend tanított, akkor az az, hogy nem a kimondás a
legvégső tett, hanem az, amikor úgy maradunk ott valami mellett, hogy
nem akarjuk birtokolni, nem akarjuk formába zárni, csak engedjük,
hogy legyen egészen közel, hangtalanul,súlytalanul s épp ezzel válik
azzá, amit a legmélyebben keresünk: az elveszíthetetlen csöndes jelenlét
jelenléte.