Új kenyér, régitörténettel
Amikor vége lett a világégésnek, romokban hevert sok-sok
falu, város. Debrecent sem kímélte meg a muszka,
Nagyapátokat is sokszor vitték romeltakarításra, építkezésre.
Én meg itt voltam a három gyerekkel. Igaz, Erzsi nénéd már
betöltötte a 14. életévét, őt meg azért kellett vigyázni. A
muszka kegyetlenül elbánt minden lánnyal, asszonnyal, aki
csak az útjába került. Azt mondták, nem is oroszok voltak ők,
hanem ukránok, legalábbis a kegyetlenebbje. Az orosz muzsik
fia éppen úgy szerette a földet, tisztelte a lányokat, mint
odahaza. De hozzánk a II. ukrán front érkezett, akiktől még
ma is megborzadok, ha eszembe jutnak – idézte a régmúlt
időket Nagyanyó. Így, aratás után mindig valamilyen
történetet halászott elő a lelkéből, ahogy mondta, oda rejtette
el. Ha szép, hát azért, hogy melengesse a szívét, amikor
eszébe jut. A félelmeteset pedig azért, hogy tanuljon belőle az
utókor is, hogy tegyenek meg mindent a háború elkerülésére.
Mert nemcsak a harcoló katonák szenvedik meg ezt az
esztelen öldöklést, de a hátország is, mi, itthon hagyott
asszonyok, lányok, öregek.
Emlékszem, amikor Nagyapátokat már kora hajnalban vitték,
építeni a szebb jövőt, mi meg itthon maradtunk, kifosztott
kamrával, három éhes szájjal, s azt sem tudtam, mit fogok adni
nekik. Szegény Nagyapátok sokszor hazahozta még azt a
falatka kenyeret is, amit odalöktek nekik élelemként.
Mondtam is, hogy éhen nem lehet dolgozni, egye csak meg,
mi majd elrendezzük a sorsunkat.

– A szívem is örül ilyenkor, ha látom, hogy falják be azt a
száraz kenyeret, ami sokszor dohos lisztből sült, az
enyémek meg meg is könnyezik, hogy kenyeret kapnak –
szokta volt ilyenkor Nagyapó mondani, s Nagyanyóm is
csak úgy tessék-lássék rótta meg, ami felért egy
dicsérettel is.
-Emlékszem, azon a júliusi napon is épp olyan rekkenő
hőség volt, mint mostanában, idézte vissza a régmúlt
történelmét. Már lefekvéshez készülődtünk, Nagyapátokat
most sem engedték haza, amikor valaki halkan megverte a
szoba ablakát. Óvatosan, összeszorult gyomorral nyitottam
ki, hát ott állt Annus, a szembeszomszéd. Rácsodálkoztam,
mit akarhat ilyen későn, s az ember azonnal rosszra gondolt.
Tán csak nem történt apátokkal valami – villant át a
gondolat, de Annus megszabadított a gyötrelmektől.
-Learatták a határban a búzát, aztán azt mondták, mielőtt a
tarlót felégetik, kimehetünk hajnalban böngészni.
Értetlenül néztem rá. – Hogyan, mivel? – De ő meg csak
győzködött, gyere a gyerekekkel együtt, hiszen különösen
Erzsike már elég nagy, de a kisebbek sem pólyások már. Azt
mondják, a lehullott szemeket begyűjthetjük, hogy legyen egy
kis ennivalónk idehaza.
Hát összekészültünk pitymallatkor. A kakas még nem is
kukorékolt, mi már útra készen álltunk. Nem volt mit készülni,
a ceglédi kannánkat megtöltöttük kútvízzel, a gyerekek kaptak
egy-egy nyakba akasztós tarisznyát, aztán már kint is voltunk
az utcán, várva Annust.

Kicsit elmosolyodott, ahogy visszaidézte azokat a zord időket.
– Apátoknak a térdét verdeste a tarisznya, amit ráakasztottam.
– Édesmama, én ezt mind teleszedem búzaszemmel mondta
olyan lelkesedéssel, hogy az embernek kicsordult a könnye.
Aztán megjött Annus, halkan elindultunk, s mire kiértünk a
hosszú, kacskaringós Petőfi Sándor utcán, már voltunk vagy
két tucatnyian. Csendben masíroztunk, hiszen ez most nem
olyan volt mint a háború előtti aratás, amikor tudtuk, hogy
mennyi életet is adott a zsíros magyar föld.
A Nap még átfordult a másik oldalára, amikor ott álltunk a
hatalmas búzamező szélén. Szinte vezényszóra ki-ki fogott
egy szakaszt és már bele is fogtunk a szemek gyűjtésébe.
Mezítláb, a tarlón térdelve kerestük a lehullott szemeket, amik
a kaszáláskor kihullottak. Keserves kenyér lesz ebből –
sóhajtoztunk, mert már igen csak magasan járt a Nap az égen,
mire egy maréknyi búzaszemet begyűjtöttünk a tarisznyánkba.
Apád térdét már felsebezte a tarló, kiserkent a vére, de Erzsike
lába is sajogott, ahogy próbált egyensúlyozni a levágott
búzaszárak között. Már lehetett vagy tíz óra is, amikor
abbahagytuk, mert kegyetlenül fájt a kezünk, talpunk, térdünk.
Összeszedelőzködtünk, amikor a messzi útról nagy sietve
láttuk, hogy éppen felénk tart Katona Jankó apja, a vén Jankó.
Lihegve, levegőt kapkodva igyekezett, s amikor hozzánk ért,
elfúló hangon mondta:
-Ne a főutcán gyertek, hanem a kertek alatt, mert a községháza
környékét ellepték a muszkák és a hozzájuk dörgölődző
uraságfélék. Elterjedt a híre, hogy kint vagytok begyűjteni a
búzát és biztosan elhagytak a kaszások egy-egy sort, hogy a

nép vagyonából azt ti el tudjátok lopni. Ezért pedig akár
akasztás is jár! – sóhajtott reszketve. – Ezért hát eridjetek a
szérűskert felől haza, nehogy bajotok essék. Az asszonyok
pedig csendben, szinte nesztelenül megindultak, s utánuk a
gyereksereg is egy mukk nem sok, annyit sem szóltak, hiszen
a háború alatt már megtanulták mit jelent, ha csöndben kell
maradni.
Ahogy hazaértünk, szinte le se vetettük a földes ruhánkat,
amikor valaki berúgta a kiskaput. A gyerekeket gyorsan
beküldtem a tisztaszobába, hogy bújjanak az ágyba, mintha
betegek volnának én pedig kimentem az udvarra. Ott állt egy
vörös képű ember, mellette két szuronyos muszka.
-Hol van? – csak ezt üvöltötte, én meg csak álltam és néztem
rá. – Mi? – kérdeztem végül, mert az a gutaütéses ember csak
állt és várt, miközben a két muszka már lecsatolta a válláról a
fegyvert. – Szótlanul álltam, vártam, hogy mi fog történni, s
attól tartottam, hogy ha ez az ember mégis lelövet, mi lesz a
gyerekeinkkel. Ekkor, mint egy vezényszóra, nyílott a kiskapu
és belépett rajta Nagyapátok. Amikor meglátta, mi folyik itt,
odarohant a versképűhöz és megrángatta: – Mi a jövőt építjük
Debrecenben, ti pedig az asszonyokat riogatjátok! – üvöltött
rá, s azt mondta, ha egy percen belül nem takarodnak ki innen,
megy és jelenti a községházán. A többi asszony ura is ott van
az újjáépítésen, itt ne próbálják félelemben tartani az itthon
maradottakat, inkább hozzanak ennivalót, mert felkopik az
álluk a gyerekeknek is. Ha hoz egy kis élelmet a falunak,
holnap nem fogom jelenteni a szovjet parancsnokságon

Debrecenben – mondta, még mindig felemelt hangon, majd
vállon ragadott és betuszkolt a pitvarba.
Amikor becsukódott a kapu, akkor eredtek csak el a
könnyeim, az átélt riadalom miatt. De már ekkor a gyerekek is
kitódultak, s átölelték Nagyapátokat. – Édespapa, de jó, hogy
megmentette Édesmamát – mondta Erzsike és odahajolt az
apjához ő is.
– Később, amikor már egy kicsit elült a lelkekben is a
vihar, Nagyanyó csak megkérdezte: – Aztán milyen
szovjet parancsnokot emlegettél te?
– -Hadd el Erzsikém, tudtam, hogy attól megijednek,
hiszen akkora még itt a káosz, azt sem tudják ki a
parancsnok és ki az, akit utasítani kell.
De már erre Nagyanyó is elmosolyodott és összecsapta a két
tenyerét: – Mindig is huncut ember voltál, ezt tudtam rólad –
nevetett. Hát még, amikor a versképű visszajött egy nagy
batyuval a hátán, akkor volt nagy meglepetés. – Ezt az
elöljáró küldte, vittek más házakhoz is egy kicsikét, ahol
gyerekek vannak – mondta, s riadt tekintettel pislogott
Nagyapóra. – Aztán holnap hallgasson ám, mert nem
szeretnénk itt semmiféle vizsgálatot – mondta, s már fordult
is sarkon és ahogy jött, úgy el is sietett.
Nagyapó ránézett Nagyanyóra, s huncutul mondta: – No
látod, ennyit ér a határozott fellépés, s már szedte is ki a
zsákból az áldást, ami valóban azt jelentette
mindannyiónknak. Áthívtuk Annust a szomszédból, meg a
Pirityiéket is, s igazságosan elosztottuk három felé. – Ha

tudtok belőle még adni valakinek, adjatok, nem tudni, kik
kaptak még csomagot, de ahol kicsi gyermek van, ott
legyen, ami életben tartja a gyerekeket.
Másnap kora reggel friss cipó illatra ébredt a család.
Nagyanyó, ahogy visszaemlékezett erre az aratás utáni
napra, a kezével a levegőben formázta a cipókat, amiket a
gyermekeknek sütött, hiszen a veres képűtől kapott búzával
együtt már jutott mindenkinek egy kicsike. Azt hiszem, ez
volt az igazi új kenyér ünnepe, amikor valamennyien
átéreztük, mit is jelent számunkra ez. Éheztünk korábban is
párszor. Én az első világégés után, hiszen akkor meg én
voltam kicsi gyermek, bizony sokszor üres volt a kamra,
mire a szüleim elérték, hogy ha nagy lakomára nem is, de a
mindennapi kenyérre jusson. Meg is becsültük, még a földre
lehullott morzsát is összeszedtük, s a magunk fajta földet
művelő embernél soha nem volt ismert a pocskolás.
S mert a hosszú mese ideje alatt a kemencében már megsült
a friss cipó, amit Nagyanyó erre az alkalomra készített,
Nagyapó gondosan kiszedegette a kicsi cipókat. Éppen
olyanokat, mint amilyeneket hajdanán a mi szüleinknek
dagasztott Nagyanyó, mert hogy ők így emlékeztek évről-
évre az új kenyérre, a magyarok kenyerére, amelynél
fenségesebb íz nem is létezett számukra.
Manapság, ha egy-egy üzletbe betévedek, bizony sokszor
eszembe jutnak Nagyanyóék, látva a sok kenyérféleséget, a
műcipókat és vegyszer illatú ételpótlókat, elgondolkodom
azon, vajon az utókor még valaha megízlelheti azt az igazi
kenyeret, amely annyi évszázadokon át őrizte az ősi tudást

és szeretetet. Emlékszem, Nagyapó minden áldott nap,
mikor kezébe vette a kenyeret, ha már csak egy kicsike
csücsök is maradt, arra is keresztet vetett a bicskájával,
mielőtt belevágott. De sokszor megmosolyogtam, amikor az
édes dinnyéhez épp úgy, mint a szőlőfürtökhöz mindig
kenyeret kért Nagyanyótól, mert szerinte kenyér nélkül még
íze sincs a gyümölcsnek. Hiába próbáltam rábeszélni, hogy
kóstolja meg magában, de soha nem tette. A kenyér haja az
aludttejhez való, a bélése a gyümölcshöz, a szikkadt mellé
szalonna vagy néha egy kis sódar dukál – okított, s nagy