„…ha elhiszed, hogy rólad szól az élet!”
Napjaink zűrzavaros eseményeit nemhogy követni, érteni sem
lehet. Háború, népirtás, migránsok özönlése, vendégmunkások
becsalogatása… káosz és félelem követi mindenütt az
eszement és embertelen eseményeket. Nagyszüleim talán az
összes felmenői, akikről még tudunk valamit, többségében
földet műveltek, s tucatnyi gyermeket neveltek. Volt azért
köztük pap, katona, tanító is és olykor-olykor egy eltévedt
bárány, aki Ausztráliáig zarándokolt, hogy híres színésznő,
festőművész legyen, mert idehaza a vér szava nem engedte
volna, hogy megtagadja övéit. Most, hogy az őszi betakarítás
javában zajlik, sok-sok mag, gyümölcs, termés már a
kamrában, pincében, csak a későn érőkre vár még a
leszüretelés. A gazda szemével válogatva a jövő évi életetek,
az egészséges magvak szétválogatva, a kicsit sérült
gyümölcsök üvegbe, szilvalekváros agyagedényekbe kerültek.
Még korai a zárszámadás, hiszen a természet ronthat is,
javíthat is a jelen helyzeten, de eszembe jut, hogy a
nemzetmegtartó ősök milyen gondossággal tették félre a
magvakat, gumókat, s közben lelkesen tanítgatták az ifjúságot.
A krumpli – vagy ahogy ők nevezték – kolompír – szereti a
homokosabb, lazább talajt, a kötött, szikes földben elsatnyul.
A sárgarépát lehet a szőlősorok közé is vetni, a fokhagymát
ajánlatos akár késő ősszel, mielőtt a fagy beköszönt, a kerítés
mellett eldugványozni. A vereshagymával várni kell a fagyos
föld kiengedéséig. A dinnye, a káposztaféle megint más talajt
akar, mint ahogy a búzának és rozsnak sem mindegy, hol kerül
földbe. Ez csak azért jutott eszembe, mert a nagy népvándorlás
idején senki sem gondolt arra, hogy ha az a parányi kis
magocska is csak ott tud egészséges utódokat kinevelni, ahol
sok éve megkapaszkodott, vajon az embereket miért
kényszerítik otthonaik elhagyására?

Látott már valaki krokodilt vagy éppen vízilovat az alföldön
sütkérezni? A vaddisznó se megy a Lappföldre, s kacsa, liba
nem élne meg a tenger sós vizében, pedig hát vízi állat és jó
úszó. A természet tudja, kinek hol a helye, s az oktalannak
mondott állatok is tudják, hogy akár sok száz kilométert is át
kell repülniük ahhoz, hogy egészséges utódjaik legyenek, a
magvakat is hiába fújja messzire a szél, elsatnyulnak,
elszáradnak, ha néha-néha mégis csak kicsíráznak az idegen
földben. S akkor mire a nagy migráns- és menekült áradat
otthont elhagyó mesterkedése? A tájidegen ember sem képes
megkapaszkodni, még jó sorsa reményében sem, hazavágyik,
visszavágyik oda, ahonnan eredezett.
Valamikor az ötvenes-hatvanas években egy négyelemis
miniszter, mint aki mindennek a tudója, kitalálta, hogy nem
kell nekünk kukoricával küszködni, az afrikai bő termésű
szudáni fűvel ki lehet váltani, szinte folytontermő és alig van
vele gond. Se kapálni, se kacsolni, se a termését letörni nem
szükséges, s a paraszti munkaerő jelentős részét át lehet
csoportosítani az iparba. Ez még rendjén is volna, szó se róla,
a tavaszi eső, a zsíros föld megtette hatását és kiváló termést
hozott a messziről hozott növény. Aztán, amikor az első – még
zsenge – szüretelésére került sor, szecskavágóval silót
készítettek belőle, s már előre dörzsölték a tenyerüket, hogy
milyen olcsó takarmányt nyertek belőle, ez lesz ám maga a
Kánaán, ha elszaporodik ez az igénytelen növény. Csakhogy, a
teheneket, és más kérődzőket elfelejtették megkérdezni, hogy
szeretik-e a szudáni füvet, merthogy később hiába keverték
zsenge kukoricaszárral is, ami a kacsolásból kitelt, az állatok
mégsem akarták elrágcsálni. Volt ugyan néhány merészebb
fajta, azok, mert az éhség nagy úr, néhány falatot elrágcsáltak,
de bizony úgy felfúvódtak tőle, hogy az állatorvos is azt hitte,
ezekből már nem lesz tejelő jószág, így kényszervágásra
küldte valamennyit. A szudáni füvet pedig ősszel kiszántották

a kukoricatáblákból, s tavasszal ismét tengeri mag került a
helyére. Igen ám, de a szudáni füvet nem olyan családból
eresztették, hogy holmi eke meg kapa megfutamítsa. Kihajtott.
Mit kihajtott, úgy elnyomta a kukoricát, hogy nyoma sem
maradt, hiába mentek a kapás asszonyok minden nap kiszedni
az új hajtást, hogy ne szívják el az életerőt, az eredmény
siralmas lett. Mit volt mit tenni, többször beszántották,
legyomirtózták, kapálták a területet, kevés sikerrel. Hosszú
éveken át nagy-nagy küzdelem árán sikerült visszaszelídíteni a
kukoricaföldet, de azért a nyári nagy melegben még mindig
elég szép számmal ütötte fel a fejét ez a „vendég” növény.
Ezeket a példákat csak azért hoztam fel, hogy a nagyokosok
okuljanak belőle, s vegyék már tudomásul, hogy a természet
törvénye mindenféle politikai észjárásnál erősebb. A tájidegen
növény elpusztul, az erőszakos fajta pedig megöli az itt
termőket. A messziről érkező állatok is legföljebb az
állatkertben, különleges bánásmódban részesítve élik túl a
környezetükből történő kiragadtatásukat, de ha sikerül
kiszökniük a rácsok rengetegéből, bizony igyekeznek
mindenkit akár szét is marcangolni vagy legalábbis
megtámadni, félelmükben, az otthon iránti kesergésükben
vagy csak mert képtelenek beilleszkedni oda, ahová
bekényszerítették valamennyit. Hagyni kellene mindegyiküket
ott boldogulni, ahová a Jóisten rendelte, s inkább ott, helyben
teremteni számukra jobb életfeltételeket, hogy ne
zúgolódjanak, ne törjenek mások életére, hasznos egyedei
lehessenek Földünknek, kölcsönös boldogulásunk
reményében. Az állatoknál és a növényeknél milyen egyszerű
is minden. Csak a „legértelmesebb” élőlény képtelen ezt az
egyszerű elrendeltetést tudomásul venni.

Rozgics Mária