Egyedül nem megy

Van itt az utca végén egy SPÁR-nak nevezett rabló tanya, ahová
úgy két-három naponta elzarándokolok. Persze nem lenne erre
szükség, hiszen simán megvehetném egyszerre is a heti, vagy
több napos ellátmányt, de társas lény lévén, szeretek nézelődni
az utcán, mélyen letüdőzni a szorgos kezek által elültetett
hársfák mámorító illatát és, hát az én koromban már egy kis
mozgás sem árt. (Egy kicsi mozgás mindenkinek kell, a
karosszékből álljanak most fel…)
De amolyan régi vágású magyar ember lévén, nemcsak kedvenc
kis boltom ám, hanem kedvenc eladóm is. Akiről nyugodtan
kijelenthetem, hogy ő a magyar boltos társadalom élő vértanúja
egy személyben. Az még hagyján, hogy csórikám pont úgy néz
ki, mint Miss Röfi a Muppet-show-ból és egy jókora szőrös
bibircsók is ékeskedik az állán, de a természete a
legvisszataszítóbb. Egyszóval, egy hatalmas bunkó a némber és
kész. A minap is állok oda elé a kellő alázattal kérni a szokásos
szeletelt paprikás szalámit, az előttem lévő nénit már kiszolgálta,
most már jönnék én, mire hirtelen lecsapja a kesztyűt és hátra
viharzik. Birkatürelmű ember lévén, gondoltam magamban: hát
Istenem, emberek vagyunk, biztos hirtelen rájött a szaporaság,
orrot fúj, tesz-vesz-intézkedik, vagy ilyesmi. Szóval, ott állok
már vagy negyed órája, Miss Röfi meg sehol. Mögöttem szépen
gyűlik a jónép, majd megunom, s kicsit arrébb állok, ahonnan
belátni a raktárba. Hát, a rusnya spiné, halál nyugodtan szívja a
spangliját, miközben ihletetten buzerálja az okos telóját – kérem
szépen! Nem tudom, mint régi motoros a szakmában csak nekem
vannak-e túlzott elvárásaim, ha azt gondolom, hogy a bolti

eladó, ha faképnél hagyja a fizető kuncsaftot hosszabb időre,
akkor minimum odavakkantsa, hogy bocsika, mindjárt jövök –,
gondolom. Elvégre mégiscsak azokból a hülye vevőkből él! De
amúgy manapság mindenki magasról leszarja a másikat, mert,
hogy annyira tombol az egyenlőség meg a demokrácia. Ha a
busz, vagy a vasparipa hosszú órákat késik, a sofőr, vagy a
masiniszta sem mond ám semmit. A világért sem mentegetőzik
és nem rebeg el egy bocsikát, mert az méltóságon aluli lenne.
Majd mi barmok úgyis észrevesszük. A postás sem csenget már
kétszer, hanem, ha csomagot vagy küldeményt kézbesít, már
eleve úgy indul el, hogy a bázison szépen kitölti a cetlit,
miszerint a címzett ismeretlen, vagy nem találta otthon és
bedobálja a levélszekrénybe –, azt annyi. Majd hülye lesz ő
fölcaplatni a harmadikra –, kivéve, amikor várva-várt
Messiásként zsíros nyugdíjacskát visz a hálásan jattoló
kisnyuggernek. Velem pl. rendszeresen megtörtént, hogy a dög
lusta Ernő postás (küldönc teknőc) egyszerűen baszott kihozni az
újságomat. Aztán, egy szép napon alattomban meglestem és Dr.
Ranschburg Jenő modorában szépen elbeszélgettem vele.
Nemrég pl. egy nyomorult telekkönyvi kivonatért kellett ott
helyben 10 ezret fizetnem, ami amúgy ingyen kéne, hogy legyen.
De akkor várhattam volna rá, amíg fogatlan ősz öregember nem
leszek. (Állami maffia berkekben ezt hívják ráutaló, látens
kifosztásnak!) A kérdés már csak az: vajon miért van az, hogy
ma a busz sofőrtől, a motoros serpákon át a bolti eladóig
mindenki azt gondolja, hogy ő a főnököm? De ugyanez
vonatkozik az állami szektorban kiskirálykodó bürokratákra, a
vér kapzsi gátlástalan taxisokra, az istent játszó pénzéhes
orvosokra, a patikusokra, a népnyúzó bankár csicskákra és a
szintén ragyogóan kitartott politikusokra. Ezek miért gondolják
azt, hogy a pénzemért még ők tesznek nekem szívességet? Miért

van az, hogy ha horror pénzért bárhova elmegyek nyaralni, vagy
szórakozni, lépten-nyomon a retinámba égetik, hogy rá ne
merjek gyújtani egy méreg-drága cigire, mert azonnal én leszek
a legnagyobb törvényen kívüli közellenség, akár csak Sobri
Jóska, Angyal Bandi, vagy a rettenetes Rózsa Sanyi? Miközben,
jó pénzért –, akár még egy nílusi krokodilt is –, simán be lehet
már vinni, egy menő wellness szállodába! Na, de hagyjuk ezt,
hisz tapasztalatból tudom, hogy az emberi gonoszságnak és
hülyeségnek nincs határa.
De, mivel amolyan hobbi lélekbúvárként szeretem a kihívásokat,
inkább visszatérek Miss Röfire, mint analízisem kedvenc
tárgyára. Tehát, ott tartottam, hogy egy ordenáré, bunkó
csórikám. A sztori folytatása amúgy nem túl érdekes, mondhatni
hétköznapi –, nagy sokára előkerült a lelkem, semmi bocsika és
simán odaveti nekem, pertuba: Na, mit kérsz? És a történet
innentől érdekes! (Dobpergés indul.) Én meg erre mondom neki,
hogy: Kösz, marha rendes vagy, hogy előkerültél, már vagy
negyed órája várok rád, és amúgy meg ki engedte meg, hogy
tegezzél, amikor minimum az apád is lehetnék? Ez a kérdés
láthatóan úgy megrázta őt, mint Quasimodo a harangot, ezért
kicsinyes bosszúból elkezdtem visszaélni szellemi fölényemmel.
Szép jó napot hölgyem! Hogy szolgál a kedves egészsége?
Akkor, legyen olyan kedves abból a pompás csécsi szalonnából
vágjon még le nekem egy szép vastag szeletet a javából –, ha
szabad kérni. Ezt mondom neki Jávor Pali cizellált stílusában. És
ő levágja, továbbra is flegma és játssza a Makrancos hölgyet,
látszik rajta, hogy nem érti az egészet. Én meg marhára élvezem
a mókát, mert, ha valaki nem ért valamit, az legalább
elgondolkodik róla, és az már valami. Így legalább van egy
picike esély arra, hogy egy kissé magába száll és megváltozik.

Megyek fizetni a kasszához, a szépkorú kasszírnő arcáról is
ordít, hogy utálja az egész világot, de én hangosan köszönök
neki, hogy „kisztihand naccságos asszonyom!” –, a mielőbbi
viszont látásra, majd magamban jót mulatva, a rácsos harci
szekereket kerülgetve –, elégedetten távozok. Bevallom, merő
szórakozásból mostanában ebből űzök sportot, pedig Isten
bizony nem vagyok egy félkegyelmű Csernus Imi. „Adjon Isten
szép napot! –, mondom a Raszkolnyikov tekintetű,
árufeltöltőnek, miközben ő le se szarja, hogy feltűnően nem
találok valamit a megszokott helyen. Mondjuk, az se jó, ha
túlzottan agilis egy maszek kalmár, amikor elég, ha csak
rápillantok az aranyárban mért portékájára és nyomban rám
ugrik, mint egy éhes bengáli tigris. ”Segíthetek –, szép fiatal
úrfi?” És máris a nyakamban érzem az unikummal vegyes kapzsi
leheletét. És, ha vagy olyan pofátlan, hogy momentán nem
veszel tőle semmit, hát a kukacos fogai köz sziszegve, úgy
elátkoz téged, mint Hókuszpók. Szóval, sosincs egészséges
középút. „Méltóztasson parancsolni –, kedves urambátyám, csak
ön után! Ezt mondom a múltkor egy zsivány képű vén
jampecnek, aki a villamos megállóban élő tekebábunak nézett
engem. Konkrétan úgy belém könyökölt a nagy tülekedésben,
hogy majdnem belső vérzést kaptam. Gondoltam, azért mégse
csaphatom agyon, mint egy rusnya döglegyet –, elvégre
mégiscsak civilizált emberek vagyunk ugyebár. Szóval,
tehetetlen kínomban, ezt a fura sportot űzöm mostanában –,
roppant nagy élvezettel. A BKV-ellenőrrel, a bolti eladóval, a
Sheriffet játszó biztonsági őrrel, a kasszírnővel, a busz sofőrrel,
az adómból vastagon kitömött állami aktatologatóval és egyéb
kő bunkókkal. ”Hogy szopnak a libák – szép napunk van máma?
– ugyebár” –, mondom a múltkor az alattunk lakó sudribunkó
szomszédnak, aki az elemi udvariasság szabályait még hírből

sem ismeri. Ismétlem, direkt szívatásból vagyok ilyen kínosan
udvarias, mert tapasztalatból tudom, hogy ezt a fura pénzvadász
állatfajtát nem lehet másképp legyőzni. Nem mondom, eléggé
fárasztó sportág ez, mert fenemód megtépázza az ember idegeit,
de higgyék el –, megéri. Ugyanis, egyedül nem lehetsz civilizált
mintapolgár, ahhoz kell köréd egy polgári világ is. Egyedül nem
megy. Egyedül nem lehetsz szerető család, nem lehetsz hős és
nem lehetsz normális társas lény sem. És én civilizált
átlagpolgárnak érzem magam. Én még mindig ebben hiszek, ezt
az életformát szeretném élni, de nem lehet, mert ez a
pénzhajhász elmebeteg világ nem engedi. Pedig, kurva sok melót
teszek bele, de a valóság mindig szembejön. Az meg mégsem
járható út, hogyha egy életen át reménytelen szélmalom harcot
vívsz egyedül a feneketlen sötétség erőivel szemben, akkor
menedékként leveszel a polcról egy Jókai kötetet, vagy egy
Dosztojevszkijt. Pedig bevallom, most éppen ezt teszem.
Szerintem, nem normális az, hogy az ember, ha hozzá
hasonlókkal akar találkozni, akkor barátkozás céljából, kénytelen
elzarándokolni a stiglic kertbe, ahol a drága szerettei alusszák
örök álmukat. És annyi kérdésem van, de sajnos már nem
válaszolnak. Hát igen. Ma már annak is örülni kell, ha valaki
ránk mosolyog, vagy visszaköszön. Piszkosul utálom a
fennhéjázó diplomás gőgöt, de a tanulatlan lumpen proli
gőgjénél nincs rosszabb és tenyérbe mászóbb –, ezt bizton
állíthatom. Bezzeg szegény Jávor Pali és Muráti Lili idejében
mennyire emberibb volt minden és mennyivel élhetetlenebb ma!
Ma már a közvetlen ajtó szomszédod sem egy magának való, de
azért segítőkész Máris szomszéd, a gyereked tanító nénije sem
egy tiszteletre méltó közszolga. Ma már neki is trendi köldök,
vagy orr pirszingje van, sőt némelyik Maori harcosnak van
tetovírozva –, a kor követelményének megfelelően –, hadd

lásson példát az a sok hülye gyerek! Na, ez a legnehezebb
kihívás, normális embernek maradni, az idegbeteg transzhumán
dúvadak világában. Persze, olykor velem is megesik, hogy
elszakad a cérna és irgalmatlanul elküldök egy tenyérbemászó
bunkót a jó édes anyjába –, de, hát én is csak gyarló emberből
vagyok, ugye. De aztán, megrázod magad és folytatod tovább a
reménytelen szélmalomharcot a felfuvalkodott sült bunkók ellen.
Nem könnyű, elismerem, a bátrak és az idealista Don Quijoték
sportja ez, a digitális zombik világában. Ha esetleg netán
találkozol egy veled hasonló gondolkodásúval, hát becsüld meg,
mert nagyon kevesen vagyunk. Minden esetre, én ajánlom
magamat.

Horváth András