KARÁCSONYI UTAZÁS
A mindig zsúfolt, lármás, forgalmas pályaudvaron most
mindössze néhány csomagját, táskáját, bőröndjét szorongató
magányos utas nézelődött vonatára várva. A huzatos nagy
várócsarnokban zárva volt már az édességeket kínáló pavilon,
az újságárus, a lángossütő, és a büfé is. Elfüggönyözve némán
bámultak a mindennapi sorálláshoz, tülekedéshez szokott
pénztárablakok, csupán egyik mögött unatkozott az
egyenruhás jegykiadó. Ilyentájt, még a hangosbeszélő
személytelen hangja is mintha barátságosabban szólt volna a
recsegő vén hangszórókból. Nem csak az emberek arcán és
viselkedésén, de a behemót épület egész légkörén nyomot
hagyott az ünnepi várakozás.
A vézna fiúcska, kis cókmókjával a hóna alatt, óvatosan,
többszöri körbekémlelést követően, torkában dobogó szívvel
lépett a pénztárhoz. Szorongása alaptalannak bizonyult,
minden kérdezősködés és magyarázkodás nélkül hozzájutott
menetjegyéhez. Önbizalommal töltötte el az aprócska siker,
hogy egy lépéssel közelebb ért a hazajutáshoz, de
rejtőzködéshez szokott ösztönei elővigyázatosságra intették.
Úgy helyezkedett el a csarnok egyik védett szögletében, hogy
mind a bejáratot, mind az érkező vonatokat szemmel tarthassa.
Tudta, ha a kimenőidő letelte után szökését felfedezik az
intézetben, legelőször a pályaudvaron keresik.
A falióra lassan vánszorgó percei nehezen közelítették az
indulás idejét, míg végre felcsendült a fülének zenét jelentő,
torz utas tájékoztató, a várva várt szerelvény érkezéséről. A
becsukódó kocsiajtó, a kerekek gyorsuló kattogása, az
elmaradozó épületek a pillanatnyi biztonságot jelentették a fiú
számára. Egy kiskamasz magabiztosságával lépett be az első
fülkébe, ahol egy középkorú nő olvasott valamilyen színes
képeslapot. A fiú illendően köszönt, és kicsiny motyóját

ölében tartva letelepedett az asszonnyal szemben. Gondolatai
a robogó vonat sebességét sokszorosan túlszárnyalva, már
szülőfalujában jártak. Az ablakon kibámulva nem az elfutó
tájat, hanem málladozó falú öreg házukat, a szobában álló
feldíszített karácsonyfát, és a rég látott vidáman hancúrozó
kistestvéreit látta. Éppen édesanyja ölelő karjaiba volt
érkezése, de az aranyszálú vízió finom fonalát könyörtelenül
tépte szét a kalauz érdes hangja. Jegykezelés után, amikor
megint kettesben maradtak, a nő megszólította ifjú útitársát, és
úti célja felől érdeklődött.
A fiú eleinte kelletlenül válaszolgatott, de megérezve a
kérdések mögötti őszinteséget, egyre készségesebb lett, és
lassan beszélgetéssé fejlődött az egyoldalú terefere. Az
asszony elmondta, egy távoli városban élő fiához utazik, hogy
vele és unokáival együtt ünnepelje Jézus születését. A
kislegény sem maradt adós a maga történetével. Szökése
körülményeit elhallgatta ugyan, de további mondandója
színigaz volt. Hogy már második esztendeje intézetben lakik
és tanul, mert sem anyjának, sem mostohaapjának nincs
munkája, és a falujukban nagyon nehéz a megélhetés. Éppen
elég három testvérének az ellátása. Ő asztalos szeretne lenni, s
a nyolcadik osztály befejezése után, jövő szeptembertől az
intézetben kitanulhatja a szakmát. Elmondta még, hogy két
éve nem járt otthon, és most is váratlanul érkezik, de készült,
mindenkinek visz ajándékot. Édesanyjának, egyik
lányosztálytársától, tíznapi vacsoraadagjáért vásárolt hímzett
terítőt, nevelőapjának saját kezűleg készített kulcstartót,
testvéreinek egy – egy szaloncukrot, a legkisebbiknek, az
egyetlen lánykának még egy apróka babát is az édesség mellé.
Pedig rá alig tud emlékezni, még szopós volt, amikor ő
elkerült a családból. S miközben sorolta, elő is rakosgatta az
ajándékokat, és mondandója végeztével, amikor óvatosan
visszapakolta viseltes kézitáskájába a féltett kincseket,

szemben ülő útitársnője három szelet csokoládét nyomott a
kezébe, hogy vigye el testvéreinek. Neki meg egy színes
tasakot bontott, amiből csábító nápolyi szeletek kínálták
magukat. A kisfiú élvezettel ropogtatta a finom csokoládéba
mártott ostyadarabkákat. Így ért véget a közös utazás, s így
váltak alkalmi ismerősből baráttá, mire a vonat fékezett a
falusi kis állomás előtt.
A decemberi szürkület rátelepedett a domboldalon szunnyadó
községre. Dermedt csend ült az utcákon és a portákat. A fiú
határozott léptekkel fogyasztotta a házukhoz vezető utat,
figyelte a villódzó ablakdíszeket, és a teleaggatott
karácsonyfákat. Házuk elé érve hiába fürkészte a szobából
kiáradó meleg ünnepi fényeket, az egész épület az élet
egyetlen jelét sem mutatta, kísértet tanyaként sötét vak
szemekkel bámult a semmibe. A bezárt kapu mögött többszöri
zörgetésre is csak, egy számára idegen, kutya vonított és
rohangált föl alá. Már a kerítésen át történő bejutáshoz
készülődött, amikor megcsikordult a veranda ajtaja, és
megjelent édesanyja sziluettje. Szemtől szemben állva sem
ismerte fel gyermekét, csak jövetele felől érdeklődött, s
közben bódító alkoholfelhőket lehelt fia meglepett arcába. A
konyhába tuszkolta a dülöngélő asszonyt, és ott sikerült
megértetni vele, ki is ő valójában. Erre anyja eszelősként
rikoltozta:
– Itt van a gyerek, itt a gyerek!
A fiú távolinak hallotta az artikulátlan ordítást, némán,
döbbenten élte meg a rázúduló, és nem várt karácsonyi
meglepetéseket, a fűtetlen lakást, részeg anyját, testvéri
távollétét, az ünnepi készülődés hiányát, semmi fenyő vagy
süteményillat, csak szesz és emberbűz mindenhol. Emlékei
világából, a sötétből előtámolygó mostohaapja alkoholgőzös
baritonja térítette vissza a valóságba.
– Megszöktél, hogy bajt hozz ránk, te ördögfajzat?

– Dehogy is bajt, ajándékot hoztam. – mondta békülékenyen a
gyermek, s már nyújtotta felé a neki készített kulcstartót.
– Nekem pálinkát hozzál, most rögtön, mert megfordítom
benned a pengét! Fröcsögte botladozó nyelvvel, egy méretes
késsel hadonászva.
A nagyfiú, mint oly sokszor kisgyermekkorában, a futást
választotta, mint egyedül hasznos menekülési módot, és csak a
fehér falu állomás épülete előtt állt meg szusszanni.
Körbenézett, de egy árva lelket sem látott a környéken.
Zihálva nyitott be a váróterem ajtaján, és zúgó fejjel remegve
huppant le a kihűlt vaskályha melletti padra. Nem érezte a
dermesztő hideget, csak a feldolgozhatatlan csalódást meg
elkeseredést. Sírni, üvölteni szeretett volna, de a jegykiadó
ablak mögül, ősz hajú vasutas szólította:
– Utazni tetszik a fiatalúr?
Meglepetésében nyomban a város nevét mondta, ahova
hirtelen visszavágyott, mire a koros szolgálatot teljesítő
egyenruhás felvilágosította, hogy szent estén nem, csak
másnap reggel indul vonat az említett helyre. A fűtetlen
váróból, jó meleg irodájába invitálta az ifjú utazót, mondván.
– Hosszú és hideg az éjszaka, s beszélgetéssel csak jobban
múlik az idő.
Zubbonyát fogasra akasztva, vacsorája elfogyasztásához
készülődött az egyenruhás. Gőzölgő halászléját, és felesége
sütötte diós bejglijét is megosztotta a jó étvágyú gyerekkel, aki
a közös étkezés végére biztonságban érezte magát az ősz
ember társaságában. A forró tea kortyolása közben csupa
érdektelen dologról folyt a szó, amikor, a kipirult arcú fiú
hirtelen a vasutasnak szegezte a kérdést.
– Ismeri-e, itt a faluban élő családját?
A meglepett ember először bizonytalanul hümmögött, de
kisvártatva mégis belefogott a nehéz válaszba.

– Rossz körülmények között, nyomorúságban élnek. Munka
nincs a környéken, a szülők ivásra adták a fejüket. A
szomszédok, és a falubeliek megpróbáltak segíteni, élelemmel,
tüzelővel, de odáig süllyedtek hogy két apró fiúgyermeküket is
állami gondozásba kellett adni.
– És mi van a kicsi lánnyal? –vágott közbe a fiú.
– Őt az Úr vette magához. Azt beszélik a faluban, hogy éhen
halt vagy kihűlt, megmarta a kutya, vagy halálra verte az apja.
Én csak azt tudom, hogy a nagyszülei mellé van eltemetve. A
fiúcska lecsukódó szempillái alól ezüst könnycseppek
szaladtak végig az elsápadt gyerek arcon.
A vasutas a cserépkályha melletti fásládára terítette vastag
bundáját, és arra fektette a magába fordult, szótlanná vált
gyermeket, aki kis ideig még gyönyörködött az íróasztalon
álló pici karácsonyfa színes lámpácskáiban, majd
észrevétlenül előhalászta csomagjából a hajas babát, magához
ölelte és elaludt. Mire a forgalmista megsimogatta a lecsuklott
gyermekfejet, a kisfiú már nagyon messze járt. Boldogan
fogócskázott mosolygó, rózsaillatú, aranyhajú, csillagpalástos,
hófehérszárnyú kishúgával.
Szentmiklósi István