Liberális rabság, s annak elitje

„Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit, s azok ambícióit is,
de nem lehet túlélni a belső hazaárulást. Az ellenség a
határokon kevésbé félelmetes, mert ismert és nyíltan mutatja
fel zászlaját, de az árulók határainkon belül mozognak,
szabadon, ravasz suttogásuk átoson a sikátorokon, a kormány
folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép
nyelvén beszél, annak arcát, érveit viseli, ő az emberi
természet alantasságához szól, amely minden ember szívében
titkon mélyen fekszik. Az áruló elrothasztja a nemzet lelkét,
titokban éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzettudat
pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A
gyilkos nem annyira félelmetes, az áruló maga a pestis
járvány.” /Ciceró Krisztus előtt 106-43/
Elgondolkodtató a cím, amikor leírtam, töprengtem is utána,
hol kezdődött el az önkéntességnek az a formája, amely nem
párti érdekcsoportra szűkül, hanem az egyéni önfeladás
pillanatában indul el. Akkor, amikor az egyén még nem
gondolja át tettének távlatiságát, csak felbuzdul a jól hangzó
tartalmatlanság tettre hívásában: liberalizmus, szabad akarat,
nyílt társadalom, jogállamiság, demokrácia.
Átgondolván az elmúlt immár évszázad történéseit, világos,
hogy már a francia forradalom megágyazta a pusztításnak azt
a formáját, amely elhitette magáról, hogy az ember, emberiség
érdekében történik, vagyis hasznos pusztítás. Tudom, hogy a
tömeg az ökröt sem haladja túl a gondolkozni tudás terén, de,
hogy jelentős gondolkodók, írók, művészek mi módon
lehettek behúzva a liberalizmus rejtett érzelmi fasisztoid
csövébe, számomra ma sem világos. Azt látom, hogy a népek,
nemzetek süllyednek a „jog bűvöletében”, a szinte teljes

emberi, nemzeti önfeladás mocsarába, de, hogy életösztönük
sem hagy holt létükről bár jelzéseket az odafigyelésre (s hol
van még ettől a nemzettudat) az egyenesen tragikomikus.
Mert, hogy lehet társadalmat építeni, fejlődést, ha az eleve ott
kezdődik a rumlinál, s nem számít kiként vagy jelen? Korunk
liberalizmusa messze nem ott kezdődik, ahol a magasztosság,
a műveltség, az igényesség, a jólneveltség felé fordítja az
egyént.
Az álságosság jogisága álarcba bugyolálta a lényeget, s most
már nem tudja gonosz voltát új ruhába öltöztetni, s ezért
agresszív lett, primitív jelenlétbe csomagolja önmagát. Lásd az
érzelmi fasisztoid kialakulását a mai Nyugat-Európában. A
liberalizmus ma nem vállalja tegnapi önmagát. Bizonyos
értelemben túllőtt a célon: szinte teljessé sikeredett a népek,
nemzetek önfeladása, rabságosítása, s ez már sérti,
kellemetleníti „a boszorkánykonyha” helyzetét, mert egy
végtelenül tudatlan tömeget hozott össze, amelynek
életösztöne még megmaradt ugyan a követelni tudásnál, de
már nem tudja, mit követeljen. A liberalizmus, mint társadalmi
létforma, nem működött sehol és nem működik, mert első
tézise sem állja meg a helyét: az egyenlősdivel!
De kifundálói közül napjainkban kialakult egy álarcos elit,
amely, mint a tetvek, élősködik a népek testén, s úgy állítja,
hogy ők a sorsuk alakítói, tehát modern rabságuk is saját
maguknak köszönhető. Ez a modern rabság elitje végtelenül
gyengejellemű – lásd ReMeDeSZnyikovjaink Erdélyben -,
szinte nem is tudja, mi az a jellem, előjognak tartja a
gyengejelleműséget, olyan színezetben, hogy a halandó ezt
tűzze ki célul, ha érvényesülni akar. A liberalizmus színe-
változása átcsap a nemzeti, nemzetben gondolkozás hűhójába
is, sőt, zászlóvivőségre is hajlandó (lásd: Magyarország
jelenlegi politikai spektrumát), amelyben az elit úgy tünteti fel

magát, mintha liberalizmus ellenes lenne, és kiáll a nemzeti
érdek mellett, holott elképzeléseiben nincs valós nemzetben
gondolkozás, csak a tőke megszabta körön belül és az elit saját
érdekeinek a függvényében.
Ezt bizonyítja az az aberráltság, amely, mint jogszolgáltatás,
az igazságszolgáltatás jellegét állítja, mutatja példának: hogy
el van választva a hatalomtól, miközben mély korruptságából
fakadóan a hatalomgyakorlás intézményeként ő ellenőrzi saját
magát. Ennél agyafúrtabb ördögiséget már nem igen lehet
kifundálni. S aki rá akar mutatni a kétszínűségnek eme
végtelenül torz voltára, az a modern rabszolgaság elitjével
találja szemben magát, s mert az emberi jogok
tisztességessége mellett emelt szót, az elit felhasználva saját
kaméleon képességét, épp ennek nevében ítéli el az úgymond
álmodozót, s dobja a lét ellehetetlenítésének a gödrébe. Mert
ugyanaz az emberi jog két oldalról nézve nem ugyanaz, s mire
kiderül mindkét színezete, a huzavonában értelmét veszti a
minősítés. Olyan mélyre süllyedt a korrupció sorába, a
gyengejelleműség iszapjába az emberi társadalom, hogy most
a „kifundálót” is kezdi megsemmisíteni saját kapzsi
álságossága, s a liberalizmus, mint az aranyborjú népének
gonosz eszköze, megsemmisül, megsül saját zsírjában (mint a
francia forradalom esetében történt, amikor a nagyhal felfalta
a kicsit, vagyis saját népét.) Kevés az öröm, mert a pusztítás,
az önkéntes rabság, s a semerre sincs irány olyan méretű, hogy
sok idő telik el, amíg alternatíva mutatkozhat egy mértéket
tudó művelődést, műveltséget áhító okos szerénységben élő
emberi társadalom számára. S ami még nagyobb baj, akkorra
nem lesz, aki elindítson egy értelmes új folyamatot, mert az
egyén, a tömeg már a kétszer-kettőt is elfelejtette, s fogalma
sem lesz, hogy milyen volt nagyapja, nagyanyja, apja, anyja
életformája, értékmentisége, mert gondolkozni sem lesz képes.
S a háttérhatalom vakarhatja a saját aranyerét, túllőve saját

kapzsi célján: az „uralkodni fogsz a népek fölött, nyiszlett,
megőrült kudarcával”.

László György