Önmagunk megkeresése
Rossz a világ, rosszak az emberek – hallom szinte naponta itt-ott a
szentenciát, a pálcatörést, el van romolva a világ. Az ítélkező,
mérlegelő általában úgy mondja ezt, mintha ő kívülálló lenne, neki
nem lenne semmi szerepe abban, hogy ez a világ miért olyan,
amilyen. Pedig világunk milyenségének a megmérése abban az
élettérben történik (és nem csak távoli események befolyása alatt)
ahol az ítélkező él, annak a közösségnek a légtere határozza meg
magát, oda beszámító döntéseit. Ilyenkor többnyire elmaradnak a
mélyebb összefüggések hatásvonalai, az egyén kivonja magát,
illetve úgy tesz, mint akinek nincs semmi felelőssége azért, hogy a
világ rossz, az emberek irigyek, rosszmájúak, önzők, maguknak
valók, harácsolók, fösvények. Egyszóval, hallom nem egyszer:
rosszak az emberek. De mert a világ minősége (milyen rossz szó)
ott érint mindenkit, ahol él: család, emberi, nemzeti közösség,
államiság, társadalmi dimenzió, ezért a felelősség egyformán hárul
mindenkire életterén belül. Ott kezdődik a világ milyensége, ahol
élsz és olyan, amilyen emberek élnek ott: a családban,
magánéletedben, nemzeti közösségedben, országodban. A világ,
mint globális méretű közösség, ezért billent a rossz, a negatív
értékrendek sorába, mert emberi mivoltunkban ki-ki a maga
területén megbukott, felelőtlenül belesimult, ezt a bukást
kifundáló világhatalmi konc-ígéretekbe.
Világot mozgató háttérhatalom uralkodik – hallom, s írják gyakran
a sajtóban, szabadkőművesség, aranyborjú népe, stb. Téves az
elfogadottság, uraim és hölgyeim, mert a mindenkori uralkodónak
sokkal nagyobb szüksége van a szolgaiságra, a szolgákra, mint
fordítva, a baj csak az, (s ezért fél az uralkodó a felvilágosítóktól),
hogy a szolgaiság tömege arctalan, akarattalan maradjon, nehogy
kinyissák ezek a felvilágosítók a szemét, nehogy tudatára ébredjen
adott erejének (itt nem gondolok a forradalmi törés-zúzásra), hogy
igényesen, értelmesen élje életét, ott, ahol Isten világra küldte. S
ha erre képes, már le is győzte a butító erőket. S mert a tömeg-
egyén kapzsi vagyis bugris szolga akar lenni, az őt felhasználó

háttérhatalomnak könnyű dolga van, nem kell tennie egyebet, csak
talmisággal butítani, s arra ösztönözni az egyént, hogy kifele
mindig másokat okoljon dolgai rosszul menéséért, vagyis, hogy a
világ rossz, s ezzel a minősítéssel személyteleníti a felelőst.
Elszoktatták az egyént az egyéni felelősség vállalásától, legalább a
felismerés határvonaláig, s most a gyenge jellemű káosz gyötri,
gyötörheti a világot, a hazugság, felelőtlenség káosza. A hatalom
(akár az a bizonyos háttérhatalom, amely szerintem a
leggyengébb, mert személytelen), s minden hatalom teljesen ki
van szolgáltatva a szolgaságnak, sőt nélküle nem tud létezni. A baj
az, hogy a szolganép nincs tudatában ennek, s a hatalom mindent
elkövet, hogy ne is jusson el fontosságtudatához, önmagához. Az
általános lebutítással nő a hatalmaskodók önbizalma, de tussoltan
bár, nő a rettegésük is, mert a hatalom (a háttérhatalom) saját
magában is látja a veszélyt, belegabalyodik önmaga
lesüllyedettségébe, amely előbb-utóbb a bukását hozza. Soha
semmilyen hatalom nem a tömeg akaratától bukott meg, mert az
elbutult, vadult tömeg azonnal a megbuktatott hatalom
eszközeivel manipulál, hisz' nem lévén szellemi, morális
identitása, csak a volt szolgaság hatalmát folytatja, más köntösben.
De mert mindennek következménye van, Isten engedi, hadd egye
meg mindenki a maga főzte levest. Gyakran hallom, hogy
világunkat a szabadkőművesség, s annak pénzügyi háttérhatalma,
(zsidó-cionista háttérhatalomról van szó) szipolyozza, s uralkodik
az emberiség felett. Meglátásom szerint, mint aki tisztelem a
zsidóság kultúráját, fordítva áll a dolog. A zsidóság magát egykori
prófétái által kifundált, kiválasztottnak hirdette meg, s ezt
évezredeken át sohasem tudta kezelni. A szereptévesztése ott
kezdődött, amikor egyszerre akarta a mózesi kőtábláknak
parancsolatait és az aranyborjút. Morálisan a kettő teljesen messze
van egymástól, s mert ez gyakorlattá vált, évezredeken keresztül
szenvedi (tussolva bár) meghasonlottságának a súlyát, nem tud,
csak külsőségekben önmaga lenni, önmaga által kitűzött,
kiválasztott szerepe állandóan megbuktatja önmaga előtt, mert az
aranyborjú felé ment el, a törvényeket csak néha szlogenekként

használja. Másra hárítja morális deficitjének az okát. Évezredeken
át nem tudott önmaga tükre elé állni: milyen is vagyok én?
Szereptévesztésbe sodort más népeket, hogy legyen, akire ujjal
mutatni: te vagy ennek és ennek az oka. Mint bibliai nép, többre
lenne érdemes, saját magára látása által. S világunk immár
kiteljesedett káoszában (amelyben perdöntő része van), nem fog
tudni megállni semmiképp, mert önmaga ereje nem lehet a
tankokban, nála már vannak hatalmasabbak, csak ha vissza tudna
menni ahhoz a mozzanathoz, amikor felvállalja önmaga előtt a
valódi kiválasztottság szerepét. Rendkívüli rálátás, bölcsesség
kéne ehhez, napjaink prófétái, vagyis az övék cinikusak,
kárörvendők, felszínesek, moralitás- és etikaszegények.
Nem uralkodik hát felettünk senki, csak önmagunk. Isten úgy
teremtette a világot (állítólag Ő is egyedül van), amilyenek
vagyunk, ott ahol élünk, rövid emberi életünk szerepében,
életterében csak ott mutathatunk példát dolgaink milyenségéről,
emberi mivoltunkról és ennek függvényében olyan a világ,
világunk, emberi- nemzeti közösségünk, amilyen. Tükör a
sorsunk, csak félünk belenézni, mert kiderül, hogy messze
kerültünk Isten által adott küldetésünktől, s könnyebb másra
hárítani a bajok okát, de a kézmosósdi nem biztos, hogy tiszta
kezet, tiszta lelkiismeretet hoz, hogy a világ jobbnak tűnjön,
önmagunk életének a tükrét tartsuk elénk, hogy belenézhessünk
másokéba is.
László György