Széchenyi-anekdoták
SZÉCHENYI UTAZÁSAIBÓL
Nikomediában, egy aga udvarában tréfából orvosnak adta ki
magát. Egy török társaság nyomban körülvette. Mindnyájan a
karjukat nyújtogatták neki, hogy tapintsa ki az ütőerüket. Csak
egynek volt rendetlen érverése, a többi egészséges volt. Annak azt
mondta, hogy láza van, sőt főfájása, nincs étvágya, se jó álma,
nyugtalanok az éjjelei… Az illető most már magánkívül volt
bámulatában. Széchenyi tanácsát kérte, hogy mit használjon
gyógyírként.
– Semmit sem kell használni, barátom. Aki fiatal, annak segít a
természet. Csak vénségére kell az embernek pótolgatni. A török
meg volt vigasztalódva, és Széchenyit mesterének ismerte el.
A FORDULÓPONT
Széchenyi 1826-ban Párizsban egy francia államférfiúhoz volt
ebédre hivatalos. Ebéd után véletlenül végig kellett hallgatnia, mit
beszél róla a másik szobában két diplomata.
– Ugyan ki az a szép huszártiszt? – kérdezte az egyik.
-Igen kiváló eszű magyar főúr – felelte a másik –, csak az a nagy
kár, hogy tehetségét és nagy vagyonát nem hazája javára fordítja,
hanem haszon és cél nélkül pazarolja.
Ez a párbeszéd fordulópont volt Széchenyi életében. Attól a
pillanattól fogva szentelte magát nemzetének.
SZÉCHENYI ÉS A DOBI DEPUTÁCIÓ
Mikor Széchenyi megtette az első gőzhajó-utat a Tiszán, Szabolcs
megye küldöttsége Dobnál nagy dáridóval fogadta. Amint a
hajóból kiszállt, mosolyogva kérdezte az uraktól:
– Nos, hogy tetszik a hajó?
Azt várta, hogy elragadtatással szólnak a forgalom élénküléséről, a
közlekedés emelkedéséről vagy a technika vívmányairól. Kérdését
azonban mély csend követte. Végre egy öreg táblabíró megszólalt:
-A kereki úgy kapari a vizet, mint a kutya.

AZ OLCSÓ SZIVAR
Széchenyi István szivartárcája rendszerint a legfinomabb külföldi
szivarokkal volt megtömve. Történt egy ízben, hogy a gróf, az
Akadémia egyik ülésére indulóban, felsőkabátját, melynek
zsebében volt a szivartárcája, az ülésterem előszobájában hagyta.
Az ott ácsorgó írnok a fogasról függő kabátban megpillantva a
duzzadó szivartárcát, kivett belőle egy szivart, rágyújtott, és
kényelmesen elszívta. Az ülés végén Széchenyi kilépett az
előszobába. Azonnal ráismert a füst illatából a szivarjára, és
mosolyogva megjegyezte a szivar szopókáját éppen az asztalra
tevő írnok előtt:
–Ha az orrom nem csal, uraságod ugyanabból a gyárból szerzi be
szivarjait, amelyből én, azzal a különbséggel, hogy uraságod
olcsóbban jut hozzájuk.
A NÉMET-MAGYAR SZÓTÁRBÓL
Az 1843/44. évi országgyűlésen Széchenyi, szokása szerint föl-alá
járkálva a teremben, hirtelen megállt Dessewffy gróf előtt, és
megkérdezte tőle: –Ugyan kérlek, hogy mondják jól magyarul ezt
a német szót: matt?
– Bágyadt – felelte Dessewffy.
–Köszönöm – mondta Széchenyi, azzal visszament a helyére, és
tüstént ezzel a szóval kezdte cáfoló beszédét, bágyadtnak mondva
Dessewffyt és társait.
A HASONLÓSÁG
Mondják, hogy mikor Széchenyi megmutatta Paleocapa olasz
mérnöknek a rakoncátlan Tisza vizét, az egyre csóválta fejét a
folyó csodálatos kanyargásain, látván, hogy nem egyszer hosszú
kerülő út után visszatér ahhoz a ponthoz, amelyet egyszer már
elhagyott, és ahelyett, hogy egyenes irányban haladna, medrét
mélyíti, jobbra-balra kalandozik, saját partjait szaggatva.
–Ezzel bizony sok baj lesz – mondta neki a gróf –, de végre is
pénzzel helyrehozhatjuk és szabályozhatjuk. Nagyobb baj nálunk,

hogy amilyen kanyargós és szeszélyes ez a folyó, éppen olyan a
magyar természet is, de azt már kissé nehezebb megváltoztatni.
A HIBÁTLAN KÖNYV
Széchenyinél ebéd volt. Ott voltak Deák Ferenc, Pulszky és még
többen. Döbrentey Gábor egy könyvvel a hóna alatt jelent meg, és
átnyújtotta Széchenyinek:
– Az első magyar könyv, amelyben nincs sajtóhiba.
Nagy csodálkozás. Deák Ferenc kezébe veszi a könyvet, és
fölolvassa a címlapot:
–Shakespeare remekei. Döbrentey Gábor ordítása szerint. (Az f
betű kifelejtődött.)
MIRŐL ISMERSZIK MEG A MAGYAR
Katonáskodásának évei óta Széchenyi egészen 1846-ig nem
fordult meg a Tisza környékén; de híre, mint mindenütt, ott is
elterjedt, és nevét a legszegényebb kunyhóban is jól ismerték.
Mikor híre futott, hogy a jeles férfiú odaérkezik, ezresével tódult a
nép, hogy színről színre láthassa. Azt képzelték, hogy atlétai
termetű, sztentori hangú, atillában, sarkantyúban és az igazi
magyar más efféle kellékeiben pompázó férfiút fognak látni. Így
aztán – mint később Széchenyi nevetve mesélte – nem kevéssé
csodálkoztak, mikor a középnagyságú vállakon nyugvó borzas
fejet, a halvány sárgásbarna arcot és a kissé idegenszerű öltözéket
megpillantották.
–Csak miután leültem – folytatta Széchenyi –, és egy tál jól
megpaprikázott gulyáshúst a megfelelő bormennyiséggel
magamba temettem, kiáltottak föl: „De már ez mégiscsak magyar
ember!”