„Letagadok minden könnyet”

A XX. század egyik legmeghatározóbb művésze, pontosabban
művész párosa Madarász Katalin és Gaál Gabriella voltak. A
magyar- és cigánynóta ötvözetét olyan szintre emelték,
amellyel a Parnasszus legmagasabb fokára léphettek fel.
Gabriella már több mint másfél évtizede, hogy odaföntről
tekint le legkedvesebb barátnőjére, művésztársára, s néhány
napja pedig Madarász Katalin is követte őt ezen az úton.
Nemcsak tehetségük, hanem barátságuk is rendkívülinek
számított ebben a nagyfokú rivalizálásban, ami a
művészvilágot jellemzi. Fél évszázadon át egymás kezét soha
el nem engedve hangjukkal bearanyozták az egész Kárpát-
medencét és még azon is túl, ahol magyarok éltek. Madarász
Katalin az utóbbi években többször is visszaemlékezett a
közel- s távoli múltra, lehetetlen felsorolni is, hol mindenhová
hívták őt-őket. A közönség megérezte, hogy a magyarság örök
művészetét, a magyarnótát átörökítve hozzájárultak ahhoz,
hogy megőrizzék, továbbadják nótáinknak ezt a hihetetlen
tárházát.
A Világ Magyarsága baráti körének meghívására többször volt
vendégünk, amely során nemcsak szívünkbe zártuk, hanem
éppen a közvetlen szeretetéért, ha lehet fokozni a barátság
jellemzését, arról csak felsőfokon tudtunk szólni. A
Böszörményi úton, a Déli-pályaudvar közelségében egy
eléggé rideg tanácsterem volt az, ahol hetente helyet kaptunk a
rendezvényeinknek. Itt összegyűlhetett sok jó ember, hogy
színvonalas találkozókkal enyhítsünk a hétköznapi rohanás és
a politikai acsarkodások léleknyomorításán. Katika ide

közvetlenségével, mindenféle művészi allűrtől mentesen
érkezett, kezdve azzal, hogy megmutatta, ő bizony, ha nem a
színpadon áll, akkor inkább edzőcipőben jár, mert a fájós lábai
már nehezen viselik el a magas sarkú cipőket. De azért most is
magával hozta a „művészcipellőt”, s pillanatok alatt
átváltozott, ahogy mondta, a magyarnóta csodálatos szépsége
megköveteli a kellő tiszteletet, amihez az öltözék, a
megjelenés is hozzátartozik. A fergeteges műsora után leült
közénk és hosszasan anekdotázott. Felidézte azokat az éveket,
amikor kalauznőként dolgozva a hajnali járatra mindig
becserkészte a harmonikáját. Akkoriban még a jegyszedőknek
amolyan kakasülő-féle volt az utastértől elkülönítve, így a kis
jegykiadó asztal alatt mindig elbujtathatta a hű társát. A kora
reggeli járatokon mindig fáradt, kialvatlan munkások utaztak,
szomorú tekintettel, ezért gondolta azt, hogy felvidítja őket
egy kis muzsikaszóval. Így esett, hogy mire a társaság a közeli
gyárba érkezett, hangos énekszóval, fütyörészve, vidáman
indult robotolni. Persze óvatosnak kellett lenniük, hiszen a
rákosi korszakban nem nézték volna jó szemmel az ilyen
„kispolgári elhajlást”. Így, amikor idegenek szálltak fel,
gyorsan eldugta a harmonikát. Egy alkalommal ellenőrök
érkeztek, holott ilyen korán talán még soha nem vizslatták az
utasokat. Bizonyára azt kutatták, hogy mi lehet ennek a reggeli
jókedvnek az oka. A fiatal kalauznő gyorsan összezárta a
harmonikát és eldugta, csakhogy azt tudni kell erről a
zeneszerszámról, hogy amikor lezárják, a levegő, mint
emberből a szusz, úgy száll ki, lassan, fura hangot hallatva.
Ezért, hogy le ne bukjon, Katinka hangos sóhajtozásokba
kezdett, elterelve a figyelmet az iménti hangokról. Amikor
leszállt a két inkvizítor, hangos nevetés tört ki, s ha lehet, még
vidámabban énekelve folytatták az utat.
1953-at írunk ekkor, amikor is egy nótaversenyre a barátai
rábeszélésére benevezett, s azt meg is nyerte. De nem ám

akárhogy! Egyből országos hírnévre is szert tett, hiszen
örömmel fogadták a fiatal fruskát, aki olyan szívhez szólóan
tudta tolmácsolni a magyar néplélek érzéseit. Később már
szinte testvéri barátosnéje, Gaál Gabriella javaslatára a
magyarnótát cigánnyal ötvözték, mondván, hogy a pálya
annyira telített, nincs esélyük a csak magyarnótával. Így
viszont olyan kitörő sikert arattak, hogy ezt követően számos
felkérést kaptak. Tele volt a sajtó, a híradások a fiatal lány első
helyezett díjazásával. Amikor élete első riportját adta, a
riporter azt kérte, szólaljon már meg, ne csak ő beszéljen, hadd
hallja a rádió közönsége prózában is a hangját. Ő pedig nem
tudta, mint is mondjon, hát zavarában jó hangosan beleszólt a
mikrofonba: „Kérem a menetjegyeket!”
80 éves születésnapja alkalmából, hogy közösen
köszönthessük, eljött ismét a baráti társaságunkhoz, s se vége,
se hossza nem volt a kívánságlistának, ő pedig fáradhatatlanul
énekelt. Mikor már elfáradtunk a sok tapsolásban, énekelésben
és nevetésben, újból az anekdotázás következett. Régi
történeteket mesélt utazásokról, fogadtatásokról, próbákról,
amikor éppen Debrecent említette, mint az egyik
legkedvesebb közönségét, a túrkeveiek után, hiszen soha nem
mulasztotta el szülővárosát is felemlíteni, Debrecen hallatán
elmondtam, hogy az Alföld fővárosától nem messze éltek a
nagyszüleim, s én sokat gyerekeskedtem ott. Egy alkalommal
éppen az ő nótaestjére készült a család, de minket, gyerekeket
nagy bánatunkra otthon hagytak. Pedig hát Monostorpályi
nem volt túl messze, vonattal mi is beutazhattunk volna. A
falu nevét hallva széles mosollyal idézett fel egy esetet. Egy
nótadélután a Nagyszálló különtermében vendégelték meg
őket, s éppen jóízűen falatoztak, amikor egy bukósisakos,
motoros ruhában lévő fiatalember lépett be a terembe, s
egyenesen hozzá sietett. Elmondta, hogy Monostorpályin,
amikor megtudták, hogy itt van a művésznő, őt kérték meg,

hogy miután olyan szépen tud beszélni, szavalni és annyira
hatással van az emberekre, jönne el a városba és rimánkodja ki
a művésznőnél, hogy legalább néhány dal eléneklésére jöjjön
el a kis falujukba, mert ott nincs sem művelődési ház, sem
nagy terem, csak a kocsma ivója és a mozi, ahonnan a
székeket nem lehet kirakni, tehát esélyük sincs arra, hogy
személyesen láthassák. Olyan meghatóan, olyan szívhez
szólóan adta elő a kérést, hogy megesett rajta a szíve, és azt
mondta, na jó, elmegyek, de csak egy fél órára, hogy mire a
társulat hazaindul, visszaérjek. De mivel jutunk oda? –
kérdezte most már kíváncsian. – Hát motorral – jött a válasz, s
a kezében tartott pót-bukósisakot meglengetve mutatta, hogy ő
mindenre felkészült. Az asztaltársaság rémülten nézett rá, s
mindjárt ki is derült a riadalom oka. Katinka akkor volt
várandós a nagyobbik fiával, s bizony már igencsak
gömbölyödött a pocakja. A fiatalemberben is meghűlt a vér,
de csak egy pillanatra, mert nyugtatóan fordult a társasághoz: –
Ne féljenek, nagyon vigyázok a művésznőre és óvatosan,
lassan fogok vezetni.
Az étterem főnöke kikísérte őket, s még ő is erélyesen szólt rá
a fiatalemberre: – Aztán baj ne legyen ám! – Amaz
bizonygatta, hogy semmi baj nem lesz, de azért megkérte a
főurat, hogy ha egy kicsit késnének, vendégelje csak meg jó
borral és finom falatokkal folyamatosan a többieket, nehogy itt
hagyják a művésznőt, aztán elrobogtak.
Mondani sem kell, nem egy, hanem több mint négy félóra volt
az a délután, s igencsak beesteledett, mire visszaindultunk.
Szinte az egész falu ott toporgott, aki nem fért be, a kitárt
ablakokon bámészkodott be, s a kocsmaudvaron álló tömeg is
vele együtt énekelte az ismerős dalokat. Aztán mielőtt
elengedték, két hatalmas kosarat és egy nagy szatyrot hoztak,
tele mindenféle finomságokkal: füstölt szalonna, kolbász,

sonka, hagyma, krumpli, tojás, még pucolt kacsa is akadt. Egy
idősebb asszony kezeit tördelve mondta: Drága művésznő, mi
pénzt nem tudunk adni, de ezt a kis útravalót fogadja el tőlünk.
Aztán kerítettek egy hátizsákot is, ami belefért, azt
belegyömöszölték az értékes „kincsekből”, majd amikor
Katinka fölült a motorra mindkét kezébe beleadták a teli
kosarakat, s figyelmeztették, ne mocorogjon, el ne eressze, ha
nagyon nehéz, inkább szóljon a motorosnak, hogy álljon meg
egy kis pihenőre.
Nem emlékszik rá, hogyan zötykölődtek vissza a
Nagyszállóig, de arra igen, hogy még egy hét múlva is sajgott
mindkét keze, a csuklói alig mozdultak. Félve ment be a
különterembe, hogy már nagyon haragudhatnak rá, de amikor
belépett, hangosan elnevette magát. A főúr valóban mindent
megtett, hogy a társaságnak ne szegje kedvét a hosszú
várakozás, a legfinomabb borokat, különleges itókákat,
kaviáros szendvicseket és süteményeket tálaltak fel számukra,
olyan „kispolgári” ételeket, amiket csak filmekből ismertek
addig. Olyan jó hangulatban voltak, hogy egészen éjfélig
maradtak ott, s az el nem fogyasztott ételeket, italokat még el
is csomagolták számukra.
Madarász Katika úgy emlékezett vissza erre a
Monostorpályiban tartott nótaestre, hogy az ínséges időkben a
családnak több hónapig elegendő volt az elemózsia, amit
kaptak, pedig felét még el is osztogatta a többieknek. – Ilyen
értékes gázsit sem azelőtt, sem azóta nem kaptam – foglalta
össze a történetet.
Azóta Madarász Katika is néhány napja a halhatatlanok
táborába lépve bizonyára találkozott legkedvesebb
barátnőjével, s a sok-sok régi társsal, akik egy letűnt korszak
utolsó mohikánjaiként fáradhatatlanul igyekeztek a hazai
népdal-kultúra lángját magason tartani. Szerencsére vannak

utódok, akik életben tartják ezt a műfajt. Köztük Máté Ottilia,
aki sok-sok tanítványát fáradhatatlanul terelgette a művészi
pálya rögös, de nagyon szép útjára. Neki köszönhető egyebek
mellett az Újra szól a Magyarnóta mozgalom életre hívása,
amelynek keretében sok-sok, már elfeledett dal és nóta
csendülhetett fel a kőbányai Szent László téri művelődési
házban évről-évre, s az azóta már sajnálatos módon
átszervezett Dankó Rádióban is majd’ egész nap hallhattuk
nemzetünk lélekerősítő dalait, ahol is gyakori szereplő volt
Máté Ottilia és Madarász Katalin is, s szinte nem véletlen,
hogy a fárasztó és gyakran fájdalmas múlt után mindketten
Érden találtak otthonra.
Madarász Katalin hosszú és tartalmas életet élhetett köztünk.
Sok-sok megpróbáltatással, fájdalommal, gáncsoskodással
tarkított mindennapjaiban, ahogy gyakran mondta, egyedül a
magyarnóta adott erőt a folytatáshoz, amelyhez soha nem volt
hűtlen, és ahogy a lelkéből is kiénekelte a bánatot, sok ezer-
tízezer magyarnótát, népdalt kedvelő honfitársainknak is
határon innen és határon túl, szerte a nagyvilágban mindig a
belőle áradó szeretetet és életerőt adta tovább.
Drága Katinka, Katica, Katalin, Katus – ahogy a régi
ismerősök, barátok emlékeznek rád – nyugodja békében és
odafönn is éltesd a magyarnótát, hogy ha újra találkozunk,
mindent ott tudjunk folytatni, ahol most megszakadt.
Búcsúzóul az egyik közönség által is kedvesebb dala
szövegrészét idézem: Ki tudja, hogy mért mennek el ily
gyorsan az évek./ Mintha csak egy percből állna, úgy fut el az
élet./ Tavasz van gyönyörű, szirmot bont a rózsa./És, hogy
egyszer jöhet tél is, s csendesül a nóta, nem esik szó róla.

Rozgics Mária