Bűnbakkeresés
A szavazást követő napon, bár még teljesen nem ocsúdtak fel
a vesztesek, de már megkezdődött a bűnbakkeresés és
sárdobálás. Pócs János egyenesen Orbán Viktort tette felelőssé
a nyilvánosság előtt az elszenvedett kudarc miatt. Többen
pedig távolmaradásukkal fejezték ki mélységes
megbántódásukat, volt, aki úgy látta, végleg fel kell hagynia a
politizálással is, mert ebből a gödörből tisztán már senki sem
tud kimászni.. Érdekes módon azon az ámokfutáson, amit az
elmúlt esztendő során a fidesz folytatott, senki sem akadt fenn,
nem volt a táborukban, aki figyelmeztette volna a „vezérkart”,
hogy fiúk, nem lesz ennek jó vége. Úgy osztogatták a
közpénzeket, úgy röpködtek a külön gépekkel, mintha azok
költségei nem számítanának. Csípőből utasítottak vissza
minden kritikát, még ha az jobbító szándékkal érkezett is. A
parlamenti adok-kapokban a miniszterelnök olyan lekezelő
gúnnyal, olyan pökhendi módon válaszolgatott még a súlyos, a
nemzet egészét érintő kérdésekre is, mintha zokon venné még
azt is, hogy egyáltalán meg merték szólítani őt, nemhogy
számon kérni a tettek miatt. Az utóbbi években annyira
elszaladt velük a ló, hogy már visszataszítóak voltak még a
parlamenti plenáris üléseken látottak is. Még a
nagypolitikához mit sem értő ember is világosan látta, hogy itt
bizony az igazság és a kormányfői válasz köszönőviszonyban
sincs egymással. A pedofil botrányról, a matolcsi féle nemzeti
vagyon szétlopásáról, az ellenőrizetlen költekezésről feltett
kérdésekre, a végrehajtó és felszámoló maffia több milliárdnyi
jogtalan összeg bezsebeléséről, – hogy csak a
legsúlyosabbakat említsük fel – olyan semmitmondó válaszok
érkeztek, ami már vérlázító volt, hiszen egy felelős kormány
felelős miniszterelnökének nem így kellett volna viszonyulnia
a hazájához. A nagy választási hajráról szólva pedig annyira
gusztustalan volt a nemzet megosztottsága, olyan

egyértelműen adott hangot gyűlöletének, mintha nem is az
egész magyarországi lakosság miniszterelnökévé választották
volna meg. Az elszámoltatásról nemhogy hallani sem akart az
„elit csapat”, hanem egyenesen kigúnyolta azokat, akik ezt
felvetették, miközben két kézzel szórták a közpénzt.
A kampányrendezvényeket látva egyértelmű, hogy az ott
elhangzottak csak olaj volt a tűzre a fidesz részéről. A
véghajrában pedig már maga a miniszterelnök sem tudta
kordában tartani idegeit, kivörösödött arccal, rekedtre ordibált
torokkal üvöltözött az ellentáborból megjelentekre. Rossz,
nagyon rossz döntés volt az, hogy a fidesz választási gyűlésein
a kormányfő közpénzből finanszírozott pártpropagandát fejtett
ki, mivel neki eskü alatt tett fogadalma szerint minden magyar
embernek a sorsát kellett volna egyengetni. Ehelyett egy
tízezer fő körüli milliárdos-milliomos bandát neveltek ki, talán
abban reménykedve, hogy ha szorulna a hurok, ez a társaság
megvédi őket.
De láthattuk, jó bolsevik szokáshoz híven, a süllyedő hajót
már akkor kezdték elhagyni az ölebként tartottak, amikor talán
még enyhíteni lehetett volna a szégyenletes vereséget. Csak
feltételezni lehet, hogy a gyors útilapu felkötése, a szélsebesen
kirajzás az összeharácsolt vagyon biztonságos elrejtésére
irányult. Hiszen többen látni vélték azt is, hogy már a
szavazóurnák lezárása előtt két katonai gép is felszállt és
ismeretlen helyre repültek. Tudható volt, hogy Dubajba és
más, talán biztonságosnak vélt országba hurcolták ki a luxus
autókat, luxus vagyontárgyakat, bespejzolva az új hazában
úgy, hogy a koldusbotra jutás nem fogja fenyegetni őket.
Ahogy tette Kun-Kohn Béla, a tizenkilences pufajkás gyilkos
is, aki ugyancsak külön repülőgéppel hagyta el az országot, s
vitte magával, ami mozdítható volt.

Az országleltár még nem készült el, de már most tudható,
hogy óriási hiányt, a kassza teljes kiürítését hagyták maguk
után a vitézurak és hölgyek, akiknek a többség és a maguk
gyártotta törvények mögé bújva eszük ágában sem volt
elszámolni, tisztességesen megköszönni a nemzetnek, hogy
két évtizeden át fenntarthatták maguknak ezt a létformát.
De mégis! Visszatekintve az utolsó 24 óra eseményeit,
sokaknak szöget ütött a fejébe, hogy túl gyorsan, egyszerűen
zajlott le ez a „hatalomátadás”. Nem is olyan régen Orbán még
azt hangoztatta, hogy képesek akár kisebbségben is
kormányozni. Hogy nem fogja feltétel nélkül átadni a
hatalmat. Hát akkor most mi történt. 3 perces „búcsúbeszéd”,
krokodil könnyek és kész?! Mialatt Pintér Sándor, Kövér
László, Szijjártó Péter és még néhány „kiválasztott” már
elszelelt. Amikor másnap délelőtt a külügyér visszatért,
mintha csak odahaza szunyókált volna, megváltozott az egész
felhozatal. Már nem is szomorkodtak annyira, már a tervekről
beszéltek.
Olyan ez, mint amikor ismerve a forgatókönyvet, odadobják a
gyeplőt a kiszemelt baleknak, akit annyira megbabonázott a
hatalom, nem is figyelt arra, hogy micsoda csapdába sétált
bele. Neki kell majd a piszkos munkát levezényelnie, hogy
utána a régi brigád megmentőként jöhessen vissza, s ezzel
meg lesz bocsátva minden, elfelejtik a két évtizedes bűnöket
és bajokat.
„Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg
vagyok elégedve” – hangoztathatják majd, mi pedig csak a
fejünket kapkodhatjuk, hogy miért nem láttuk mindezt
idejében? Pedig hát a szellem rég kiszabadult a palackból,
csak mi nem akartuk észrevenni. Nehogy nagy árat kelljen
fizetni érte.

Rozgics Mária