A minap kora reggel éppen a közeli kisboltba igyekeztem.
Hűvös, majdhogynem hideg köszöntött ránk, ezen a március
végi napon. A fű még deres, bár a Nap már előbújt a felhők
mögül. Hét végén a falu kissé lassabban ébredezett. Itt-ott egy-
egy kutya csahol, de sehol egy fűrész hangja, traktor sem
berreg, s az autók is pihennek az udvaron vagy a garázsban. A
majd 500 méterre lévő bolthoz lépkedve nincs egy teremtett
lélek a kátyúktól terhes girbe-gurba utcákon. A kémények is
alszanak, az esti tűz már elhamvadt, de még nem száll fel a
reggeli füst. A táj békés nyugalma az aranyeső és a már
kivirágzott szilvafák fehérségével szemet gyönyörködtetően
tárul elém.
A focipálya előtti kis park a körülményekhez képest
gondozott, szép, bár a közmunkások lelkes szorgoskodását a
hétvégi felelőtlen suhancok gyakorta megkeserítik. Időnként
cigaretta csikkek, eldobált étel- és italmaradékok csúfítják a
füvet. Szerencsére a padok széttördelése, a rongálások már
ritkulnak. Megállok fél percre a néhány éve emelt Atilla
szobor előtt, amely immár az időjárás viszontagságai ellen
védve egy fatetővel „fejfedőt” is kapott. A régi vezér büszkén
tekint fel, valahová a Bükk-hegység csúcsára, megnyugvásul
tudomásul véve, hogy az egyre hiányosabb magyar
történelmünkből azért vannak még, akik emlékeznek hajdan
volt dicsőségére, a magyar erők egyesítésére és az egymás
mellett élő népek kölcsönös tiszteletadására. Pedig akkor még
se híre, se hamva nem volt az EU-nak és más, pénznyelő és
hamiskártyás gittegyletnek, a népek hittek és törekedtek a
szabad akaratuk érvényesítésére.
Hajdan élt Nagykirályunk kőbe foglalt szobra mögött,
stílusosan a helyi óvoda áll, s csak reménykedhetünk, hogy a
jövő generációi már nem fogják sutba dobni egykori hőstetteit,

törvényeit, s ha mást nem is, hát örökérvényű intelmét,
amelyet a már akkor is egy hazug világ építésének
előszeleként az „örök” Rómának címzett, de valamennyi
Európában élő népeknek ajánlott: JAVULJATOK MEG!
Mellette, a park másik felén kitárt karokkal áll a magyar
Turulmadár, mint aki örökkön óvni, szárnya alá gyűjteni
hivatott a Kárpát-medencében élő népeket. Mögötte a
községháza, amely a helyi ügyeket hivatott egyengetni, több-
kevesebb sikerrel. Hiszen a pénz egyre kevesebb, az igények,
a kérvények meg csak nőnek, így a szükség és a fontosság
között lavírozva próbálnak egyensúlyt tartani.
Nagykirályunk balján a hegylábából kimagasló sziklán ősi
múltunk jelképe, a kettős kereszt áll, előtte Európa legnagyobb
Jézus szobra, az Áldó Krisztus gránit fehérsége üzenet az itt
élőknek; ha megőrzik lelkük tisztaságát, az ártó szellemek is
messzire vándorolnak innen.
A talapzattal együtt nyolc és félméteres szobor alatt Szent
László királyunk barlang-kápolnája, amely Atillától a megtett
utat szemléltetve hirdeti a magyarság fennmaradását.
Hogy milyen ez a megmaradásunk útja? Egy évtized alatt
hatszáz lélekkel csökkent az itt élők száma. A bányászsors is,
a betegségek is, a munkanélküliség is mind-mind tizedelte a
falut. A hajdanán gyermekzsivajtól hangos iskolaudvarok már
a múlté. Hogy valaha itt jó pár nebuló sajátította el a
betűvetést és számolást, arra legföljebb egy mászókötél-tartó
vasoszlop páros emlékeztetett, régi tornaórák mementója, de a
közelmúltban ezt is elbontották. A zúzott kővel borított
parkban már csak a töredezett betonjárda romjai
emlékeztetnek a múltra. Most időnként piacozók veszik
birtokba a területet, gyümölcsöt, hentesárut, ruhaféleségeket és
olcsó lim-lomos portékákat kínálva. Amottról még idelátszik

az „új iskola”, amely kong az ürességtől. A gyerekeket
reggelente a szomszédos városba buszoztatják. Az épület
kihasználatlanul, mintegy mementóként áll. Udvara most a
helyi igényeknek megfelelő fatárolást szolgálja. Egy
ugrásnyira ide a helyi focipálya, amely legalább még életben
tartja a vidék legkedveltebb sportját, s késő őszig itt sok
hétvége hangos a szurkolók buzdításától.
A kövek alól már kivirágzik a gólyahír, és ahogy
gyönyörködöm a parányi kis virág hihetetlen erejében, egyszer
csak rég hallott zaj üti meg a fülemet. Megállva hallgatózom, s
szívem hevesebben dobog, amikor föleszmélek: hazatértek a
gólyák. Egy gólyapáros már birtokba is vette a sarki
villanyoszlopon évek óta ott álló fészkét, s izgatottan mérik fel
a tél okozta károkat, hangosan kelepelve hirdetve a hazatérés
örömét. Megható látvány ez a visszatérés, s az ember
eltűnődik azon, hogy vajon az innen messzire származott
fiatalok is visszatérnek-e egykoron? Mert a falu utcáit járva
bizony sok-sok szép épületben az emeleti szint redőnyeit csak
néha-néha húzzák fel az itthon maradt szülők. Néha beengedik
a friss levegőt és a Nap fényét, majd nehéz szívvel
visszaeresztik a sötétítőt, s leballagnak a lépcsőn, reménnyel
és keserűséggel tarkított gondolatokkal.
Nálunk a falurombolás lassabban zajlik, mint Romániában, de
talán annál fájdalmasabb, hogy a hajdanán a föld
megmunkálására, népünk éléskamrájának feltöltésére itt
letelepedett őseink mai utódait már szinte elvadították a
földmíveléstől. A fiatalokat elszippantották a nagyvárosok, az
ipar, a könnyebb élet reménye, ahol bár nehéz fizikai munka is
bőven akad, de legalább szabadságra is el lehet menni, s a
termőfölddel ellentétben néha lazítani is tudnak. De a
nagyüzem, a külföldi multik összeszerelő gyárai elvéve tőlük
az alkotás, a maguk teremtette munka örömét. Nagyszüleim

szinte megkönnyezték egy-egy betakarításkor a bő termést, s a
gondos gazda szeretetével hizlalták a lábasjószágot, a kertalján
kapirgáló tyúkokat és szárnyasokat. A keserves beszolgáltatás,
a kíméletlen rekvirálás ellenére is, ha kellett összébb húzták a
nadrágszíjat, de rémálmukban sem vetődött fel, hogy
elhagyják a szülőföldet.
Manapság pedig az a siker alapja, ha „hollandba, olaszba,
németbe” indulnak útnak az utódok. S bizony, idehaza ritkán
szokták bevallani, hogy akár diplomával is milyen „alantas”
munkát végeztek, csakhogy ne kelljen visszajönniük. De hát
hová is? Helyüket vendégmunkások foglalták el, az Európa-
híres földjeinkből ipari szemétdombot csináltak, s lassan az
alföldi tiszta levegő is a szicíliai mérgező olaj- és gázköd
okozta szürkülethez kezd hasonlítani. Vizeinkből a
beleeresztett méreg miatt vészesen fogynak az édesvízi halak,
amelyeket az egyre telhetetlenebb rabsic-ipar is tizedel.
Míg ezen morfondírozok, Kölcsey Himnuszának szívfájdító
sorai jutnak eszembe: „Szertenézett, s nem lelé honját a
hazában!” Mert az egymással acsarkodó politikusi bandának
ez mit sem számít. Akiben még küzd a magyar vér, akik még
látnak reményt a Haza megmentésében, azokat, mint ördög a
szenteltvíztől félve igyekeznek eltávolítani az ország sorsától.
Ahogy olvasom a híreket, a tizenkilences tanácsköztársaság
rémképe ötlik fel, amikoris Kun-Kohn Béla a menekülésekor
repülőgépre szállva az ablakon kimutatja karját az őt
szidalmazóknak, s vértől csöpögő kezén a Nap megcsillantotta
a tucatnyi drága karóra fényét. Hiába, a tolvaj utolsó leheletéig
tolvaj marad. Ahogy a Matolcsy klán is menekíti a lopott
holmit, s a hazai „bűnüldöző” szervek némán figyelik, ha
egyáltalán figyelik. Konténerekbe rakott milliárdos vagyonok
indulnak Dubaj felé, hogy mentsék, ami még menthető. Talán
érzik a vesztüket, talán már elegük lett az itteni „proli”

életből? De társai, a többi proligarha gyülevész serege sem
különb. Regéket lehet hallani a Mészáros és társai kastély- és
üzletláncok külhoni vásárlásairól, a svájci banktrezorok
feltöltéséről, a „főni” utódainak milliárdos
vagyonkimenekítéséről, s az egész gittegyletről, akik annyi
milliárdot hordtak ki innen, amellyel, ha a nép javára fordítják,
itt valóban Kánaán teremtődhetett volna. S ha csupán fele igaz
ennek a látványos hurcolkodásnak, akkor is ijesztő, hogy mivé
tették a „demokrácia” három évtizede alatt ezt a jobb sorsra
érdemes nemzetet, Hazát.
Most a szavazás előtti napok utolsó acsarkodása idején
ugyancsak elszabadulnak az indulatok. Utolsó rohamra
indíttatja a politikusi galeri a népet, amely most sem képes
átlátni, hogy végre meg kellene kötni azt a „vallásbékét”,