Magyar feltámadás
Ki volt nagyobb?

Megy a tülekedés, helyezkedés, s az átrendeződés minden
szinten. Szánalmas, ahogy a levitézlettek igyekeznek kibújni a
felelősség alól, s mindezt teszik úgy, mintha miértünk
küzdenének. A minap az egyik plakát-mogul dobta be a
törülközőt, bár ez is csak a látszat. Ezt azután tette, miután
zárolták a számláit és az ügyészség is már kutakodott a mesés
vagyona körül. Balásy Gyula, a propaganda pápaként ismert
hazai milliárdos, mert róla van szó, papírzsebkendőkkel
felszerelkezve, olcsó tescós órával a karján vonult be a
Kongroll.hu szerkesztőségébe, ahol kisírt szemmel, hazája
iránti szeretetéről szónokolva igyekezett tisztára mosni magát.
Talán igaza is lehet, hiszen ő nem tett egyebet, minthogy
elfogadta a rogáni gépezet nyújtotta lehetőségeket, azt, hogy
lassan minden óriásplakát, minden propaganda termék az ő
kezein keresztül juthatott csak el az alvállalkozókhoz, s talán
még azt is elhitette önmagával, hogy ő ennyire ügyes,
pótolhatatlan, jó üzletember. De csak talán…Mert, ha soha
nem gondolt arra, hogy miért nyeri meg zsinórban az összes
milliárdos pályázatokat, miért, hogy az utóbbi tíz évben
semmilyen hirdetőtáblára sem kerülhetett fel egy pont sem,
csak amire engedélyt adott, s nem tűnt fel az sem, hogy miért
van ennyire túlárazva az a bizonyos pályázat, akkor az
önértékelésével is súlyos baj van. A félórás interjúban folyton
azt emlegette, hogy itt született a magyar honban, itt is akar
élni, nem akar elmenekülni, mert szereti a hazáját, kötődik a

szülőföldjéhez, ami még szívet melengető is volna, ha… Ha
nem volna ott az az icike-picike „ha”. Az, hogy miközben
nagylelkűen minden ellenszolgáltatás nélkül visszaadja az
államnak azokat az üzleti köröket, amelyek szerényen
számolva is 80 milliárd körüli értéket képviselnek, de akkor a
nagy „hazafi” arról nem szólt, hogy az óceánon túl számos
ingatlana, sok milliárd forintnyi értékben megmaradtak, hogy
ma már a leggazdagabb „magyarok” között is rangos helyet
foglal el, s fel sem tűnt, hogy miért megy neki olyan jól,
miközben a körülötte lévő valamennyi hasonló vállalkozást
űző társaik épp, hogy csak életben tudják tartani a cégeiket. S
az sem tűnt fel, hogy olyan óriási összeget utaltak
folyamatosan át a rogáni propaganda pénztárosai, amely már a
hazai gazdasági helyzetet picit is ismerve vérlázító. 1300
milliárd forintnyi juttatásból vajon mennyit kellett
visszapörgetnie, azért, hogy az ő szekere is fusson? Mert azért
élnek még e hazában sokan, akik legalább olyan szinten
képesek – lennének – a vállalkozásukat a saját és nemzetük
javára üzemeltetni, ha lehetőséget kaphattak volna. De az
orbáni tizenhat esztendő alatt a NER-bandán kívül senki sem
rúghatott labdába. S a szolgalelkű parlamenti szavazógép
csapatuk sem háborgott azon, hogy alig negyven évesen egy
üzletember mitől annyira sikeres, hogy éves szinten tíz-
húszmilliárdnyi jutalékot tud kivenni a vállalkozásából? Nem,
a NER-tapsoncoknak az volt a szerepük, hogy vezényszóra
megnyomják a gombot, hogy fülig érő szájjal vagy éppen
felháborodást mímelő ábrázattal fogadják a főni felszólalásait.
S hagyták, hogy a kedvenceket hadd futtassák tovább,
remélve, hogy azért a lehulló fillérekből nekik is jut elegendő

ahhoz, hogy ha nem is milliárdos, de több tízmilliónyi
„zsebpénz” jusson.
Gyomorforgató, ahogy a kamerák elé ülve a könnyhullató
vállalkozó még most is, amikor már egyértelmű, hogy az
ügyészségi vádemelés után a vagyonelkobzást és a büntetést
sem fogja tudni elkerülni, akkor megjátssza a jóságos
„hazafit” aki lám-lám, gyorsan visszaadja ingyen, mindenféle
ellenszolgáltatás nélkül azt a vagyont, amit eddig sajátjaként
használt. A riportfilmben csupán a töredéke lett bemutatva a
sok százmilliós luxusautókból, a naponta 8-10 millió dollárért
kiadandó tengerparti apartmanokból, a tucatnyi ingatlanból,
amelyeket a „megérdemelt” munka béréből kaphatott.
Tudom, költői a kérdés, hogy amikor hajdanán a magyar
géniusztól volt hangos Európa, amikor azt kutakodták, hogy
egyáltalán létezik-e valami szellemi érték, amelyben nem
volna ott a magyar talentum is, mi lehet az oka, hogy mára ez
a tehetség-forrás kiapadt, s csupán néhány tucatnyi
kiválasztott akadt fenn a rostán. Azért az érdekelne, hogy
hogyan választják ki a jelölteket? Mi az alapvető
követelmény? A gondolkodás nélküli tejelés? A magabiztos
fellépés mellett a háttérben legyen elegendő cinizmus? A
lelkiismeret, az emberszeretet mellőzése? Mert hiába a
krokodil-könnyek, akik a jelenlegi hazai gazdasági állapotokat
ismerve képesek ekkora vagyont nemcsak zsebre tenni, de
külhonban „luxizni” – hogy egy hozzá hasonló társat
említsünk. (Remélhetőleg ő is hamarosan követi Balásty
sorstársát!) Elgondolkodtató az is, hogy úgy érezte,
„megérdemli” mindazt, amit zsebre tehetett, fel sem tűnt
számára, hogy akár csak az általa emlegetett 500 fős

munkatársi csapat, akik a lefölözött pénzekből is képesek
voltak csodát teremteni, vajon miért nem legalább
milliomosok? Hiszen a riportban folyamatosan azt emlegette,
hogy nagyszerű csapata van, őértük tesz mindent, hogy ne
legyenek munkanélküliek, hogy a felhalmozott tudás ne
vesszen kárba. Hogy mire gondolt, azt nem fejtette ki, de
bizonyára nem a milliárdok elhappolására, mert abból
keveseknek volt részük.
Szánalmas egyébként, hogy a süllyedő hajóról hány patkány
igyekszik a partra úszni addig, amíg még elérhető. Hányan
hurcolkodnak az adóparadicsomként emlegetett Emírségekbe,
az amerikai luxuskörnyezetbe vagy valahol Afrika még
számukra is elfogadható államába, ahol reményeik szerint nem
éri utol őket sem a népharag, sem az igazságszolgáltatás.
Bizonyára a „balásy-ügy” nem egyedi, még sok hasonlóban
lehet részünk, ami szánalmas és fölháborító is egyben. Ezek a
ceausescui rezsimen is túllőve fosztották ki a Hazát, amelyet
mos krokodilkönnyeket hullatva emlegetnek, mint szülőföldet.
A nagy tisztogatási hadjáratról szólva azért jó volna, ha végre
a nép is valami pozitívumot tapasztalhatna, mert attól még a
kilakoltatottaknak nem lesz otthonuk, a koldusoknak
mindennapi betevőjük, a jobb sorsra érdemes családoknak
meleg otthonuk, ha leleplezik a nemzet kifosztóit. Számunkra
az volna némi elégtétel, ha ezekből a visszaszerzett
milliárdokból a sokat nélkülöző nemzet is visszakapna
valamit. Munkahelyek teremtődnének, kizsigerelt földek újból
termővé válnának, a földig rombolt gyárak újból
megépülnének, a haldokló egészségügyünk ismét régi

fényében várná a rászorulókat, iskoláink, intézményeink
várnák a tanulni, fejlődni, boldogulni akarókat.
De ez a fajta tisztogatás jó volna, ha nem állna meg az
ellopott, elherdált vagyonok visszaszerzésénél. Ezzel
párhuzamosan szükségszerű a rend, a biztonság és tisztesség
szavunk tartalommal való töltődése is. Azért, hogy fényes
nappal ne kelljen félteni a gyermekeket, hogy az iskolából
jövet pedofilok vagy „csak” rablóbanda karmai közé kerülnek.
Azért, hogy sötétedés után is végig lehessen sétálni akár a
Duna-korzón is anélkül, hogy nem zsebelnek ki senkit, hogy
narkós banda nem tör rá a szórakozóhelyekről hazafelé tartó
fiatalokra… S ami mindenek feletti: gyermekeink lelkét senki
se ronthassa meg, sem pedofil, sem valamiféle beteges
hajlamot rájuk erőltetve, mert az őszinte, védtelen gyermek
kihasználása, kiszolgáltatottsága a legaljasabb bűn, amit egy
nemzet ellen elkövethetnek.
A példa kiapadhatatlan. A lényeg: a választási eredményeket
ismerve az látszik, hogy most közbizalmat kapott egy újfajta
feltörekvő csapat. De ezt a közbizalmat hamar el is lehet
veszíteni, ha ugyanazt a gyakorlatot folytatják, csak más
szereplőkkel, mint amit az elődök már alaposan kipróbáltak. A
közbizalom pedig ott kezdődik, hogy amit kimondanak este,
másnap reggel is úgy legyen. Hogy másnak is engedjenek
életteret, mert a sokszínű véleményből tud csak
összekovácsolódni a nemzet akarata. Hogy az őket
kritizálókban ne ellenséget, hanem csak hasznos ellenfelet
lássanak, addig, amíg az a nemzet javát segíti elő.

Lehet, hogy a Balásy ügy lesz az a dominó-elmélet, amely
megindítja ezt a változást, amelyre sokan sok idő óta várnak.
De az is benne van ebben a folyamatban, hogy őt koncként
odadobták, miközben a még nagyobb halak elúszhatnak más
vizekre, kivárni, amíg elül a zaj. Ahogy Márai Sándor is
évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy egy bukott
rendszer sértett vezérkaránál veszedelmesebb nem lehet a
nemzet számára, hát ezt se hagyják figyelmen kívül.
A jelen közállapotokat ismerve azt is tudomásul kell venni,
hogy hiába a kétharmados többség, azért nem olyan egységes
ez az „örömünnep”. Túl sok volt már eddig is az áldozat, sok a
sebesült és a távozók holdudvara, ha lehet azt mondani, még
hatékonyabb ellenpropagandát folytat. A hatalmon lévők
érezzék át azt a felelősséget, hogy nem a népre kell haragudni,
hanem azokra, akik félrevezették, becsapták, kifosztották őket.
S akik még ebben az áldatlan állapotban is igyekeztek
segítséget nyújtani, óriási ellenszél és betartás mellett, illesse
őket köszönet, mert ha valakikre, hát rájuk teljes egészében
igaz, hogy nem ellenetek, értetek haragszunk.
Megérdemelné már ez a nemzet, hogy szabadon
gondolkodhasson, hogy bízni tudjon a jövőben, s ha valami
miatt kritikus hangot üt meg, akkor az okát keressék, és ne azt
büntessék, aki kimondta. Mert lehetnek akármilyen hátszéllel
hatalomra segítettek, bármilyen felkészültek, nagy tudásúak, a
történelem számtalanszor bizonyította, hogy egyedül semmi
sem megy. A sikerhez, győzelemhez a nemzetet kell
megszólítani és nem csupán a szavazókat, mert a hétköznapok
nem szavazósdiból és nem örömünnepekből állnak.

Rozgics Mária