как тебя зовут?

Kisiskolás koromban nem értettem, miért kötelező nekünk oroszt tanulni. Nem is tanultam. Egyszerűen minden porcikám tiltakozott a fura nyelv ellen, s végül is „kegyelem kettessel” engedtek tovább. De nem én voltam az egyedüli, hiszen a fél osztály hasonlóan utálta az erőltetett idegen nyelvet. Igaz, akkor, a hatvanas évek elején még nehezen tört át a „modern nyugat” üzenete, de azért vasárnap délelőttönként mindannyiónk füle oda tapadt a Szabad Európa Rádió üzenetére, ahol Cseke László hétről-hétre a kívánságok és üzenetek között mindig becsempészett a legújabb angol beatszámokból is egyet-egyet, s később már a Beatles-fiúk elmaradhatatlan szereplői voltak ezeknek a „szívküldi” műsoroknak. Az iskolánk mellett egy nagy teret szögesdrót vett körül, s szüleink intelmére, hogy messzire kerüljük el, természetes, hogy nem fogadtunk szót, iskolából jövet be-be néztünk a kerítésen túlra, hogy mi is folyik ott. Egy ilyen kíváncsi-délutánon egy orosz katonaruhában járőröző fiatal fiú, utóbb megtudtuk, még éppen a 17. évét töltötte – tiszta magyarsággal megszólított bennünket. Élelmet, cigit, bármit adjunk, amit adhatunk – mondta, s később már hazafelé indulva a tízóraink felét is meghagytuk neki. Megtudtuk, hogy Kárpátalján él, szüleivel, s ők is szín magyarok, csak a történelem választott el bennünket. Odahaza, amikor elmeséltük a fiú történetét, szüleink még jobban megfenyegettek, hogy ha szóba merünk állni bármelyikükkel is, akkor nagy büntetés vár ránk. Jóval később tudtuk csak meg, hogy bennünket féltettek, az akkori politika esztelen szigorától, ezért hallgattak el tőlünk sok mindent. Aztán máshová vetett az élet, s a falu határában lévő sóderbányák amolyan helyi Balatonként volt a fiatalok találkozó helye. Fürödtünk, labdáztunk, bográcsoztunk. A sódergödrök közül egy a közeli szovjet alakulatnak volt fenntartva, ahová vezényszóra érkeztek a kiskatonák. Rövid fürdőzés után már szedelőzködtek is, hogy a következő csapat is helyet kapjon. Egy alkalommal hangos kiabálásra figyeltünk fel. Egy szinte gyerek katona lába görcsöt kapott, s a sóderbánya gödréből nem tudott kiúszni, egyik társa utána vetette magát, de őt meg a kapálózó fiú húzta a mélybe. A magyar fiúk közül többen jó úszók lévén odasiettek, hogy kihúzzák a szerencsétleneket, ám legnagyobb döbbenetükre az ügyeletes tiszt fegyvert fogott rájuk, s álljt! parancsolva visszaküldte őket. Percekig még hallani lehetett a két fiatal haláltusáját, aztán csend lett. Csónakot hoztak, kihúzták a már halott tetemeket, s ezzel folytatódott tovább a fürdőzés.

Ez a két éles kép maradt meg bennem, s ekkortól már nem utáltam annyira az orosz nyelvet, mert rádöbbentem, hogy ők is, akárcsak mi, itt a határ túloldalán, éppen olyan foglyai vagyunk annak a mesterkélt ideológiának, amely embert embertől szétválasztva oszt meg bennünket. Azon a nyáron, a két fiatal emlékére esténként az orosz nyelvtan könyveket bújtam, s ősszel, a 8. osztályba lépve jelentkeztem a helyi orosznyelv versenyre, s meg sem álltam a megyei döntőig, ahol csupán egy pont választott el a dobogó legfelső fokáig. Így adóztam az „orosz” katonák emlékének. Aztán már felnőttebb fejjel sokat olvastam a II. ukrán front kegyetlenkedéseiről, az ’56-ot leverő bandákról, akik szintén ukránok voltak, kik parancsot teljesítve, legtöbben félelemből, de végrehajtottak mindent, hiszen, ha nem teszik, a hátukban ott lihegtek a társak, hogy az ellenszegülőket lőjék agyon. Fura világ ez, de én mégsem a „kiskatonákra”, az őket irányító tisztekre haragszom, hanem feletteseiket vetem meg, akik lélekromboló, aljas gaztettekre kárhoztatták őket. Nem, nem a hazug békéért, hanem hatalomvágyból, a temérdek vagyon reményében, amelyet most az orosz-ukrán harcoknál meg is tapasztalhattunk. Tudva, hogy Oroszország már nem a Szovjetunió, s azt is, hogy Ukrajna bár papíron Oroszország része volt, vezetői soha nem voltak oroszok. Ez kitűnik viselt dolgaikból, s abból, hogy többségében Amerikából szalasztott bábkormányuk bármit megtehet velük; harcoljanak az utolsó ukrán vérig! – nem az övékéig – miközben „odaát”, az amerikai bankok széfjeiben a túlélőkre mesés vagyon vár. Ismert történelmünkből, hogy az 1848/49-es szabadságharcunkat is a muszka verte le. De hiszen élt a Szent Szövetség, ők ennek szellemében jöttek. S az „Aradi Tizenhármakat” is a Habsburg küldte bitófára, mint sok száz társukat! Az is tény, hogy Oroszország elsők között adta vissza a ’48-as zászlainkat. Igaz, a híres múzeumaik még telve a tőlünk is elrekvirált képekkel, szobrokkal, történelmi relikviákkal, de talán egyszer majd ezek is visszakerülhetnek a Nemzeti Múzeumunkba. Igaz az is, hogy a sötét évszázadok után az orosz nép is sokat változott, s művészete, kultúrája semmivel sem alábbvaló a miénknél. Ahogy a többi szláv népé sem, mert az egyszerű emberek mindig segítették a gyengébbet, az elesettebbet. Ahogy az orosz harcmezőn is a haldokló magyar katona megfelezte utolsó cigarettáját a mellett fekvő orosszal, ahogy a kiéheztetett falvakban az utolsó falat kenyereiket adták oda a kis orosz gyerekeknek. S az is igaz, hogy ’45-ben a nagy hősök, az amerikai gépek bombázták Budapestet és számos települést. A tengerentúlról küldték a mérgezett csokoládékat és a robbanószerkezetekkel ellátott babákat, mackókat, játékokat. A kiéheztetett falvakra Kolorádó bogarakat szórtak, mint ahogy napjainkban vegyianyagokkal pusztítják termőföldjeinket. De! Akkor is tudnunk kell, hogy az egyszerű ember lelkülete nem ilyen. A politika, a hatalom mételyezett meg mindent, s vannak, akik gyávaságból, családjuk féltéséből hajtják végre az embertelen parancsokat. Ahogy a minap egy amerikai tengerészgyalogos fiatal is végső elkeseredésében kiutat nem látván, felgyújtotta magát, hogy jelezze, a nép fiai-lányai békét akarnak. Legyen vége az öldöklésnek! Hagyják élni az oroszt, az ukránt, a palesztint, és minden nemzetet. Gyűlölet helyett az élet szentségét hagyják örökül fiaiknak, hiszen Földünk ma sokadszorra már a pusztulás felé vezető lépcsőfok tetején áll! A Világ megmentése most mindannyiunk kötelessége. Ha mind többen mondunk nemet a háborúra, nemet a hazug, aberrált politikusok és pénzemberek tobzódására, akkor még van esélyünk. Ahogy a franciaországi gazdák a földvédelmük miatti tüntetésükkor a vízágyúkkal rájuk támadó rendőröket trágyalével permetezték be, úgy kell mindenütt rádöbbenteni a parancsot gondolkodás nélkül végrehajtókat, hogy egy oldalon állunk, a döntés rajtunk múlik: BÉKE vagy HÁB ORÚ! ÉLET vagy HALÁL!

Rozgics Mária