„Miközben tengődve nézünk zilált hazánkra
majd másik oldalra fordulunk és alszunk tovább”

A hazai közállapotokról szólva akár az Elveszett Alkotmányt is írhatnám, hiszen mostani bűnünk és bajunk éppen ebből származik. Bűnünk, hogy hagytuk elaltatni éberségünket, hogy hittünk a kifosztóinknak, gúzsba kötőinknek. Elhittük, hogy gombnyomásra megváltoznak, hogy szó nélkül kiadják a gyeplőt a kezükből, s mi végre szabadon élhetünk, szabadon gondolkodhatunk, s tervezhetjük a jövőt. Ez a nagy hiszékenységünk lett a bajunk is, amely mára már óriásivá nőtt, s bár a hitegetés, az olcsó ígéretek, az alamizsnák csöpögtetése azóta is folyamatos, ha így marad, a végkifejlet előre borítékolható.

Erről az egész körülöttünk zajló színjátékról a macska-egér viszonya ötlik fel. Hiszen ki ne látta volna, hogy a macska mielőtt felfalja áldozatát, hogyan játszadozik vele. A szerencsétlen pára lelapul, összehúzza magát, néha halkan cincog egyet-egyet, netán megmentőre, segítőre várva. A macska kiélvezi ezt az állapotot, lassan, méltóságteljesen széttárja mancsait, mintha megkegyelmezne áldozatának, de amaz, amikor minden erejét összeszedve elinalna, a karmok összezárnak, s visszaterelik a kiszemelt áldozatot újból a halálos fogak közelébe. Ám nem, még nem falja fel rabtartója, még újabb játék következik. A kisegér cincoghat, rövidtávon ki is jut a halálos ölelésből, hogy aztán kezdődjék minden, míg végül reményt vesztve föladja a játszmát, s várja sorsa beteljesedését.

Ahogy mi is az ’56-os halálos szorítás után kushadva reméltük, hogy a halálos szorítás fölenged, s kezdtünk mind messzebbre merészkedni. A ’89-es nagy, szabadtéri börtönkapuk kinyitásával valóságos eufória vett erőt rajtunk, s úgy gondoltuk, most már miénk a világ. A macskakarmok azonban már a kárpótlási árveréses színjátékon visszarántottak bennünket, amit sorozatosan követett újabb és újabb húzd meg – ereszd meg időszak. Az első mélypont, amikor ezek a gyilkos karmok a húsunkba martak, az a pufajkás gnóm trónra ültetésével kezdődött. A ’89-es Hősök terei eufóriát vészes viharfelhők fújták messzire. Később kissé felderengett a sötét ég, új, fiatal erő került a porondra, harsogva jöttek, nagy csinnadrattával, de ez is csak a szemfényvesztés része volt. Amikor a „kormányrudat hagyták kicsavarni a kezükből”, gyakorlatilag az egércsapda előre megtervezett részeként következett az újabb állomás, amikor a teljes apátia után az ismételt szabadság reményben minden tisztánlátást elveszítve, gondolkodás nélkül örültünk, hogy újra megnőtt a mozgásterünk. Újra reménykedtünk, hogy ez a fenevad nem is olyan kegyetlen, nem is olyan vérengző, hiszen lám-lám, már az egérfogót is kikapcsoltatta, ledöntötte a falakat, s eltűntek a mérgek, amiket korábban gondosan kihelyeztetett a siserahadnak. A látszat demokrácia aztán megtette hatását. Nem figyeltünk, mert elveszítettük józan ítélőképességünket, nem vettük észre, hogy ezek a hízelgő háziasított kis ragadozók átadták a terepüket a hiénáknak, kaméleonoknak, s a majmoknak is, hogy legyenek, akik onnan föntről a szemetet szórják ránk, hogy rájuk, s ne a doromboló ölebeket előre toló egérfogókra figyeljük. Aztán eljött a pillanat, amikor egy végeszakadt mindennek. Idomított kutyákat küldtek a reszkető egerekre, hogy egérlyukaikból kiűzzék mind, s aki a szabad ég alatt, mezei társainál menedéket találva mégis életképes maradt, azokat leoltották, s patkányhadat küldtek az elbujdokoltak felkutatására. Aztán letarolták a szántóföldeket, hogy írmagját is elvigyék a magvaiknak, ivartalanító eledelekkel csalogatták magukhoz az éhező elbujdokolókat. S hogy még így is sokan maradtak, hát az elfogottakat elkezdték átműteni, s visszaeresztették a fajtájukhoz, ribilliót csinálni, hogy kezdjék egymást felfalni, ne azokkal törődjenek, akik mindezt előidézték. A maradék egérhad azonban rádöbbent, hogy egyenként levadásszák őket, ha azonnal nem cselekednek, így kivonultak az utcákra, s csapatostul támadtak neki a nagy fenevadaknak, akik kénytelenek voltak a márványpalotáikba bújni, amelyet nem tud kikezdeni az egérfog. S az egérhad éjjel-nappal ott dübörgött a falak alatt, de a kemény tél, a zord időjárás és az éhezés már megtizedelte őket. S nem döbbentek rá, hogy a tüntetéseikkel önmaguk ellen vétenek, hiszen amíg itt, a kapukat zörgették, a ragadozóik kifosztották a kamráikat, padlásaikat, s számukra már nem maradt más hátra, minthogy akik eddig barátaik voltak, a tücsköket, bogarakat kezdték felfalni, hogy életben maradjanak. Már-már úgy tűnt, hogy mindennek vége, amikor egy bölcs öreg tücsök odaállt a cincogó társaság elé: Ne egymást ócsároljuk, ne egymást pusztítsuk. Tudom, a márványpalotákon nem tudjátok átrágni magatokat, na de, mi van, ha aláássátok és ez az egész aranykalitkának hitt tákolmány a fejükre omlik! Még mindig annyian vagytok, még mindig elég erősek vagytok, s ha a többi rágcsálót is segítségül hívjátok, bizony, akkor megvan az esélyetek az életben maradásra. Nem véletlen vagyok én a tücskök királya, tanulhatnátok a mi fajtánktól. Tavasztól őszig annyit dolgozunk, amiből megélünk, nem gazdagítunk senkit. Télire pedig visszahúzódunk, hogy amit tőlünk eloroztak, azt éljék fel a ragadozóink, s tavaszra már nem lesz olyan nagy szájuk, mint korábban. Mit értetek el azzal, hogy roskadásig telehordtátok a padlást, hogy kövérre hizlaltátok magatokat és őket is? Legföljebb annyit, hogy a macska könnyebben kap el benneteket, hiszen ő számtalan egérfogót működtet!

Másnap reggel a ragadozók hada, amikor kitekintett az ablakon, csodálkozva vette észre, hogy egyetlen egy egér sem maradt a falak alatt. Előjöttek hát nagy bőszen, hirdetve a győzelmüket, s mert a pincékbe, kamrákba csak a szolganép járt, azok nem szóltak arról, hogy elkezdett rengeni alattuk a föld.

Ha valaki úgy hiszi, hogy mindez csak mese, magyar sajátosság, hát higgyen benne, de ha tovább akar látni az egér bajszánál, alaposan gondolkodjon el a történteken, s tekintsen körül a nagyvilágban, hogy vajon minden arányos e manapság azzal, ami van.

Rozgics Mária