Elkezdtem összeszámlálni, hogy hányféle mesterséghez is értettek Nagyszüleim. Aztán úgy százvalahány foglalatosság után abbahagytam, mert rájöttem, hogy nem lehet mindent számba venni, vagy inkább úgy szerencsésebb pontosabban kifejezni, hogy lehetetlenség mindent beszámítani. Ennek a vége-hossza sincs egyenletnek a végeredménye azonban maga az ÉLET. Igen, mert a paraszt ember minden mesterséget ősidők óta a génjeiben hordozott, ami az élethez, a túléléshez nélkülözhetetlen. Kezdve azzal, hogy elvetették az Életet, azaz a kenyérnek való búzát, tehát földet műveltek. Folytatva azzal, hogy le is aratták a termést, majd megmunkálták, feldolgozták, végül kenyeret sütöttek, amely valóban a mindennapi kenyeret jelentette számukra. Sorolhatom úgy, hogy az élet bölcsőjét, azaz az otthon melegét is maguk építették fel, nemcsak a házfalak, nemcsak a kemence falának megtapasztásával, hanem a bölcső megfaragásával is. Aztán a szerszámaikat is maguk készítették, akár csak bútoraikat. Ruhát is maguk szőttek-fontak, varrtak. S ha szükséges volt, a gyógyítás tudományát is elővették a láda fiából, mert hát mindig tudták hogy milyen nyavalyára milyen fű, fa, virág kellett. De talán a legeslegfontosabbal, az élet továbbadásával kellett volna kezdeni e sort. Hiszen a paraszt ember gondosan megtervezte a jövő reménységét is. Nem ám úgy, ahogy manapság, hogy gyere velem lakni… vagy még azt sem, csak úgy egymásnak esnek, aztán ha megfogan valami, majd eldöntik a sorsát. Nem! Nagyszülémék még ismerték a titkát a fogantatás Isten áldotta pillanatának, tudták, mikor szabad a parányi Életnek megfogannia, s azt is, hogy az új kis Életnek csakis otthon, a tisztaszobában szabad világra jönnie. Ha csak lehet ott, ahol már a dédszüléik is így segítették világra az utódokat, hogy örökölje az a parányi emberpalánta az ősök lelkületét, tudásuk minden rezdülését. De még maradt arra is figyelmük, hogy szépen szóló furulyát faragjanak a fiú gyermeknek, szövőszéket a leánykának, s ha másra nem tellett, hát vékony drótokból, diófából citerát fabrikáltak, hogy ünnepnapon, olykor a gyász alkalmából is szóljon az a bús-édes nóta, amely csak a magyar ember ajakán tud olyan szépen felcsendülni, hogy az egész világ megirigyelte tőlünk ezt a pentatóniát, amely a hangokat rendszerbe rendezte, s amelynek felcsendülése a világ minden zenefabrikálóját megihlette. Amikor szükséges volt, balladába szőtték a nagy történelmes küzdelmeket, s úgy adták tovább szájrul szájra, gondosan ügyelve, hogy minden betűje a szívekben megöröklődjön, nehogy a későbbi nemzedékeknél feledésbe merüljenek múltunk pillanatai. S ha a Haza úgy kívánta, oldalukra kardot kötöttek, ha volt lovuk, felpattantak rá, ha nem, hát gyalogosan iramodtak neki a hívó szóra, hogy életük árán is megvédjék ezt a földet, amelynek nevét ma is gyönyörűséggel ejti ki minden magyar: Hungária! Békeidőben pedig többet törődtek a lélekkel, s ahol jutott rá tehetség, hát ment a fiú papnak, lélekgyógyítónak, élet és halál köszöntőjének. Mert bizony a paraszt ember soha nem a mának élt, mindig emberöltőkkel előrébb gondolkodott és gondoskodott. Különben mi végre is ültette volna tele Kárpát-medencénket büszke tölgyekkel, évszázados rengeteg erdőkkel, minek fakasztott volna forrásvizet a föld mélyéből, nemesítette növényeit, állatait, ha csak a pillanatnyi élvhajhászás lett volna mindennapi foglalatossága?!

Nem, a paraszt ember összenőtt a Hazával, egyek voltak ők a föld szívdobbanásával. Ezért akarta mindenféle szélhámos, here pimasz azonmód „modernizálni”, „felszabadítani”, „urbanizálni” a föld gazdáját, hiszen tudjuk, ha a tölgyfát kitépik onnan, ahol gyökeret eresztett, utána édesgethetik akármilyen csodálatosnál csodálatosabb talajba, a hajszálgyökerek hiánya – amelyek, mint az emberi testben a parányi erecskék a vért, úgy szállítják az életadó nedűt a büszke törzsnek – bizony sorvadásnak indítja a legerősebb fajtát is. Nem véletlen, hogy évszázadok óta mindig a paraszt ember szúrta a szemét azoknak, akiket csak a meggazdagodási vágy, s nem a fenntartható élet biztosítása vezérelt. Ezért gyilkolták le Dózsa György talpasait, ezért égették meg a Parasztkirályt izzó trónon, hogy mint a billogot a marhákba, úgy égessék bele a magyar paraszt lelkébe is a szolgasorba süllyesztés bélyegét. Néhányszor ugyan még fel-fellázadt, aztán Ady szavaival élve, már csak káromkodott és fütyörészett a pusztában, ahol legföljebb a kalmárszellő értette gyötrelmei okát. De ordas eszmék és orrukig látó urhatnámok jöhettek, mehettek, a paraszti vér képes, ha kell, évezredeken át őrizni a kódolt üzenetet: „Élni kell!” Hányszor és hányszor bizonyította a földmíves – még a szó is milyen szépen formálja meg jelentését: MÍVES – életre hívó tudását, hányszor támadt fel a magyar golgotát megjárt vidék, hányszor volt képes lerázni magáról a ráülepített szennyet, s fogott hozzá ismét az élet továbbörökítéséhez. Hiába fosztották meg a magyarság jelentős részét a gyökereitől, hiába tépték ki a termőtalajból erőszakkal, a büszke tölgy, ha ki is szárad, ezernyi makkot rejtett a föld mélyébe, amelyek kellő időben rügyet bontottak és napfényre törtek. Hány és hány büszke tölgyet döntött már le ez az eszement világuralmi törekvés, de mindig akadtak, akik a helyükbe léptek, s az elkorhadt fa helyében új hajtás fakadt, erősebb, délcegebb, bátrabb elődeinél. S nem lesz ez másként most sem. A nagy világdúlás idejében a magyarság egy kis csoportja a kanadai szűzföldek vidékére vetődött el, ahol évszázadok során hatalmas erdőtüzek pusztítottak, s az ősfenyves vidékét üszkös, lakatlan senki földjévé tették. Itt jutottak pénztelenül otthonteremtő parcellákhoz a szegény számkivetett elűzöttek, akik kín-keservesen hozzáláttak az élet újraindításához. S láss csudát! Mire állt a házuk, kizöldellt a sebtében kikerekített konyhakert, a hatalmas esőfelhők lemosták a lerakódott kormot, a tavaszi nap melege csodálatos orchidea rengeteget csalogatott elő az élettelen vidéken, olyant, amelynek hetedhét országból is csudájára jártak.

Az élet él és élni akar! – mondhatnánk ismét Adyval, hiszen vetheti bárhová a sors a földszerető magyart, ahogy az orchidea kivirágzott a halott erdőből, úgy virágzik ki folyton-folyvást a magyar élet is. De hányszor és hányszor láttuk már tanújelét ennek az élni akarásnak, hiszen ősanyáink évszázadokon át temettek és szülték a nemzetmegtartó fiaikat. Őrizték az otthon melegét és miközben telesírták gyászkönnyükkel a keszkenőiket, lelkiekben egészséges nemzedékeket nevelve erősítették a hitet, a „mégis élünk!” hitét. Hányféle gyalázatot kellett elviselniük, mégsem tudta megtörni őket török, tatár, muszka, s talán ezen az abortusz őrületen, ezen a szingli-meddő aljasságon, ezen a globalista torzszüleményen is túljutva, mielőbb kivirágzik a magyari élet, mert a nemzetnek élnie kell, ahogy Vörösmarty Mihály örök érvényű kiáltása is évszázadokon áthallik: „Él nemzet e Hazán!”

És hirdethetnek nekünk itt világégést, nemzethalált, örök rabszolgasorba süllyesztést, mielőtt a teljes reményvesztettség lenne úrrá rajtunk, tekintsünk vissza egy kicsit a megtett útra. Ha a magyart pusztították, az egész világot sötét fellegek borították el. Ideig-óráig ugyan áttört a Nap sugára ezen a sötétségen, de éltető meleget nem küldött a Földre. Amikor Atilla népére támadtak, amikor nagy királyunkat legyilkolták, egymást érte a döghalál és pusztító járványok kora, így figyelmeztetve a kapzsi vagy csupán gyáva lapulókat, tettük aljasságára. Árpád-házi királyaink vagy Mátyás királyunk megöletése után a katasztrófák nem Kárpát-honunkat sújtották leginkább. Hiszen óriási pusztítás tört rá a gyilkos szándékú fenevadakra, s a világégések „győztesei” ma rabló lelkületű szövetségeseiktől rettegnek a legjobban, mivel génjeikben örökítik tovább a gyilkolási ösztönt épp úgy, mint a hamis esküvéssel, hazugsággal, árulással szerzett juss jogát, amely rettegés olyan métely, mely ellen a legbiztonságosabbnak tűnő védelmi rendszer is csupán lágy tavaszi fuvallatnak számít. S ha felidézzük közeli s távolabbi múltunk, azt is láthatjuk, hogy a hun-magyar nemzetségek nélkül nincs felvirágozása a Földnek, nélkülünk nincs élet. Ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni minden ide fenekedő jöttment bitangnak, aki a kiváltságosság ígéretével érkezne, hogy vagy velünk élnek vagy velünk együtt pusztulnak. Mert a magyar paraszt nélkül nincs élet. A magyar földművelő ember tudása a világ éléskamrájának nyitja. Ideig-óráig el lehet innen űzni a gazdákat, húzhatnak plázákat a humusz tetejére, kéjbarlang-városokat kanyaríthatnak ki a szántókból, jöhettek ide talpig aranyban szájhős uracsok, hiába ferdítették el a régi magyar közmondást, az mégiscsak úgy szól: „Azé a föld, aki megműveli”. Mert őrizhetik piszkos bankójukat, vértől csöpögő aranyrögjeiket atombiztos trezorjaikban, ha nincs, aki szántson és vessen, felkopik az álluk. S nem elég csupán a földet túrni, abból még élet nem sarjad. A föld szeretete, a Föld és az őt megmunkáló magyar paraszt szívének együtt dobbanása az, amelytől kivirágzik a határ, szárba szökken az élet. Ezért sem kell nemzethalállal riogatni a magyart! Igaz, ma sokkal nehezebb a mindennapi kenyérért, a létünkért folytatott küzdelem, de hát az igazi honszeretet abban mutatkozik meg, hogy elfáradni benne soha nem lehet. És csüggedni és feladni sem! Átmenetileg lehet és kell is cselhez folyamodni, de kétségbeesni, feladni, elfáradni, félreállni soha! Ha elhangzik a hívó szó, minden magyar lélek, akiben ott csörgedez az ősi vér szava, tudja a teendőt. Hogy a szirénhangok közül kitessék az igaz szó, mi sem egyszerűbb meghallani azt: aki a gazda nyelvén, a paraszti ember észjárását ismerve szól, az az igazi vezér. Nem bülbülszavak, nem hamis ígéretek, nem a kapát-kaszát sosem látottak üres frázisai után kell menni. A föld szeretete, az Élet tisztelete nem a fogyasztói létben és nem is a politikai hamiskártyások asztalán fogantatott. Ahogy nincs baloldali és jobboldali, alsó, felső, közép paraszt, úgy nincs baloldali vagy jobboldali búzaszem sem. Csak Élet, amelyben a Teremtő Atya képe tükröződik vissza ránk. Aki ezt az igaz képet elő tudja hívni, annak nem kell párttagkönyv, bankár-kártya, részvény-csomag, nincs szüksége paktumos alkura, ide-oda dörgölődzésre, szava elhallik héthatáron át. S addig? Addig készüljön ki-ki legjobb akarata szerint. Mélyüljön el gondolataiban, hívja elő ősei tudását, keresse az igaz barátokat, őszinte embertársakat, azokat, akikkel vállt -vállvetve újjá tudják építeni ezt a lelkiekben is elsivatagosított világunkat. Mert a magyar feltámadás kora akkor köszönt ránk, ha kishitűségét mindenki levetve végre ráébred igazi léte értelmére. Gondoljanak arra, a világmindenségben milyen parányi is ez a bolygó, amely Földként az emberiség otthona. S ebben a parányi részecskében milyen esendő kis porszem is az ember. De a Teremtő nem azért adott lelket valamennyiőnknek, hogy könnyen lebegő koromszemcseként a sötétség urát szolgáljuk, hanem, mint csillagporok világítsunk a nagy magyar éjszakában, utat mutatva embertársainknak, hogy kövessenek bennünket, mert csak így lelhetünk rá arra az útra, amelynek végén a Fényességet meglelhetjük.

Rozgics Mária