László György

És eljön a szó, és elmegy a szó, és te bölcs leszel, mert megtanulsz hallgatni. Folyton beszélni akarsz, hogy te kimondod, megmondod a megmondhatót és te vagy legtávolabb tőle, mert másra tukmálnád mondanivalód megértését, s nem tudsz mondani semmit, mert a meghallgatáshoz kell valami más és ő nem is kérte. Elvesztetted a gyermeki nagyságot, a lét önmaga általi létezését, úgy élsz, hogy állandóan cáfolod jelenlétednek fontosságát, de hisz’ önmagadon kívül kinek lehet fontos, ha magadnak sem vagy az. Állandóan a helyedet keresed ebben a szellemtelen zagyvaságban, s nem látod, hogy ott vagy a helyeden, ahol vagy. Ne higgy a küzdelemben, mert az cáfolata a magad sorsa megélésének, s mindig másoknak önkényét, akaratát szolgálod vele. Tudom, hogy ezzel a sok tudással végül is semmit sem tudunk, mert a Nap felkél, lemegy és soha sem tudjuk meg, hogy miért. Mindenki okoskodik, nagyot akar mondani, de hol a Nagy, hisz a szó megfoghatatlan, nincs mérete, dimenziója, sem semmije, csak önmaga hangzása. S ha hallgatsz, megőrzi önmagát. Szépeket akarsz mondani a nőknek, de sosem sikerül, mert a kimondott szó közhellyé válik kimondásakor, s ők sem tudják mi lenne belőle a szép, mert a pillanat elveszi tőlük a mondandó egy részét, s te ott állsz tanácstalanul, nem tudva meg soha, mit kellett volna mondanod igazából. Szép vagy – mondod egy nőnek, de nem tudod meg, hogy milyen ő és ő sem. És megjelent előttem a szó, és azt súgta: olyan akarok lenni, amilyen te vagy, hogy hallgatva megmaradhassunk egymásnak. Mert aki folyton fecseg, sohasem tudja, mit is akart mondani. Akik folyton mondani akarnak, azt hirdetve, hogy ők kimondják az igazat, nem mondanak semmit, csak öntálalók, mert az Igaz nincs a felfoghatóság fénykörein, csak feltételezés a helyzet függvényében. Ne gondolkozz azon, hogy nem gondolkozol, mert a cselekvésnek az a formája igaz, amely nem vet fel kérdéseket, nem cáfolja önmagát. Az emberi világ pöffeszkedve terjeszkedik, miközben egyre jobban beleszorítja magát adott helyzetébe és elértéktelenedésbe zsibbad. Keresed a tág tereket, s a keskeny ösvényben van a végtelen. Bosszant, hogy nincs szárnyad, s nem tudsz repülni, miközben járni sem tudsz, csak ődöngsz a világban. Hajtod magad, zsörtölődsz, hogy megúszd az elmúlást, s nem tudod megélni saját életedet. Az emberiség törtet, harácsol, verseng, s nem tudja legyőzni a győzelmet, mert az soha sincs jelen, csak az önámításban. Tanulj meg hát élni – mondta a szó, hogy méltósággal, szorongás nélkül eljuss oda, ahol elfelejted magad, léted, s hogy beszéltél valaha is, s nem lesz fontos a szónak önmaga kimondása, mert lesz léte kimondatlanul is, mindig.