Halszálka
A kislány csak állt, égő, piros arccal, mint akit képen töröltek. Pofont ugyan nem kapott, de a szavak, amelyek még most is ott csattogtak a lelkében, sokkal fájdalmasabbak a fizikai ütlegnél. Markában még ott szorongatta a földről összeszedett forintokat, de a lábai mintha földbe gyökereztek volna, nem tudott elindulni. Aztán mégis összeszedte minden erejét és visszavánszorgott a táborba, ahonnan elindult. Holnap haza indulnak, lassan csomagolni kell, nincs idő a tétlenségre. A Balaton csillogó vize a naplementében még szebbnek tűnt, a sárgából vérvörösbe hajló fények nyugtató, mégis valami távoli. sejtelmes világot idéző pompája magával ragadta, ahogy a vasúti sínek mellett lépkedett, vissza a sátortáborba. A nyári vakáció két szép hetét töltötték itt, a balatonaligai úttörő táborban, amelyet a papírgyűjtésben elért kimagasló eredményüknek köszönhetően nyertek el. A 7.B osztály amúgy hírhedett volt a csínytevéseikről, osztályfőnökük be is jelentette, hogy utolsó évben, a 8. után senki nem jöhet közülük a táborba, mert akkor már képtelenek lesznek a fegyelmezésre. Így is aggályoskodtak, hogy helyes lesz-e, ha ők is utaznak. De mert megnyerték az iskola papírgyűjtő versenyét, hát az ígéret szép szó, be kellett tartani, hiszen milyen példát mutatnak a jövőben, ha csalódást okoznak a tanulóknak. Sokan közülük, mint ő maga is, először járt a magyar tengernél, hiszen abból a mélyszegénységből, ahonnan érkeztek, nem volt szokás a gyereket nyaralni küldeni. A világégés, a padláslesöprés, a forradalom utáni félem szótlanná tett mindenkit, s inkább eltűrtek minden rosszat, csakhogy túléljék azt, ami körülveszi őket. Bár a gyereksereg a nagypolitikából keveset értett, csupán azt tapasztalta, hogy szüleik három műszakban gürizve sem jutnak egyről a kettőre. A bontott téglákból, betontörmelékekből összetákolt viskókból, az utca végéről kannákban cipelt vízzel való tisztálkodásból, a kert végi, napraforgó kóróból összetákolt budiból nézve nem lehettek nagy álmaik. A sarki kocsmából és az egyre-másra nyíló bögrecsárdákból késő este felcsapó rekedtes, hamis énekszó, a gyakori vérre menő pofozkodások még félelmetesebbé tették ezt a világot, ahol a közelben még itt állomásoztak a „felszabadító” seregek csapatai, s az intézmények falán ormótlan vörös csillagok adták tudtul a mihez tartást, ahol nem lehetett tudni, hogy ki kit súg be, bizony a tanárok sem voltak könnyű helyzetben.
Az összezsúfolt osztályokba 35-40 gyerek járt, csoda, hogy a két műszakos iskolarend ellenére is képesek voltak valamiféle útravalót adni. Ahogy utóbb összeszámlálták, 42 gyerek közül mindössze ketten „kallódtak” el, a többiek valamilyen módon elboldogultak ebben a felemás, összekuszálódott élethelyzetben. Legalább szakmát tanult valamennyi, volt, aki feljebb is vitte, érettségizett, vállalkozóvá lett, néhányan még a tudományos fokozatig is eljutottak. A fejeket meg tudták ugyan tömni némi útravalóval, csak hát az elfásult, megfélemlített és az ország különböző területéről összeverbuvált, gyökértelen szülők, felnőttek szeretetét pótolni nem lehetett.
Most is felvillant előtte annak az olajtól kifényesedett arcú kofának a képe, aki ott, az üdülő melletti faházban árulta a sült halat. Az illata messziről csalogatta a vendégsereget. Különösen a németeket kedvelték akkor, akik gyakran valutával fizettek, de a luxus körülmények között nyaraló hazai vendégsereg sem fukarkodott a borravalóval. Olyan meseautók jöttek-mentek itt naponta, hogy a sátortábor lakói közül sokan még nem is láttak ilyent. Ő is eltűnődött esténként a látottakon, s nővérével, aki az utolsó percben az egyik lebetegedett osztálytárs helyét foglalhatta el, meg is vitatták, hogy azok, akik ilyen gazdagok, valami különleges lények lehetnek. Hiszen látva az otthoniakat, a szomszéd Baba néniéket, Jánost, az egyik sufni albérlőjét, mennyit dolgoztak, három műszakban, még vasárnap is bejártak a gyárba, aztán hó végére alig maradt néhány forintjuk. Nem ritka, hogy egymástól kértek kölcsön, hogy a fizetésig ne éhezzenek. A szegénység szép szolidaritása virágzott köztük, hiszen nem lehetett tudni, hogy nem lesz-e a most kölcsönkérő a holnap adakozója. Itt az utca kivetette magából, aki fenn hordta az orrát, aki lenézte a másikat. Mert a szegény, nincstelen proli tud ám a legkegyetlenebb lenni. Náluknál talán csak az óvodai, iskolai gyerekszáj fájdalmasabb. Emlékszik, hogy milyen lehajtott fejjel és örökké szomorú tekintetekkel jött Bandi is az iskolába, akinek az apját börtönbe vitték és emiatt senki sem játszott vele. Néha, ha valakit megszólított, gőgösen érkezett a válasz: Börtöntöltelékkel nem állok szóba! Kérni már nem is mert, inkább nélkülözött, ha aznapra nem jutott tízórai vagy elkopott a ceruzája és nem volt mivel írnia. A gyerek nem születetten gonosz, csak otthonról, a lélektelen környezetből hozta magával ezeket a szokásokat. Most, hogy a hetedik végén Bandi is együtt nyaralt velük, mindez a múlté. Érdekes, hogy a gyerek milyen hamar képes a jóhoz is alkalmazkodni, lelkében nem őrzi a rosszat. Igaz, Bandi sem felejtette el nyomtalanul, mert csendes, halk szavú maradt, amolyan tartózkodó. Csak ha kérdezték, akkor felelt, ritkán szólalt meg, de annál többet segített, ahol csak tudott. Kitűnően úszott, s aki csak amolyan kutyakalimpálással szelte a vizet, többen neki köszönhették, hogy megtanultak jól tempózni. Kiderült, hogy a sátorverésben és a tábortűz gyújtásában is jeleskedik, ezért hamar beilleszkedett a csapatba. Amikor sok-sok év múlva egyszer összetalálkoztak vele, akkor derült ki, hogy édesapja nem amolyan köztörvényes bűnözőként lett sittes, hanem, mert részt vett az ötvenhatos szabadságharcban, s később egy fénykép alapján beazonosították, így mentsége sem volt. Öt évet húzott le, kegyetlen körülmények között. Nem véletlen, hogy igen fiatalon, még innen az ötvenen el is távozott a földi világból.
Akkor, azon a balatonaligai nyáron már érződött a változás szele. Egymást érték a gebinesek bódéi, az „elit”, amely minden körülmények között elitként élt, már jobban merte fitogtatni a gazdagságát, s a szegénységből néhány röpke napra kiszakadt gyerekekkel mit sem törődve dőzsöltek a vízparton. Ő nővérével egész idő alatt rakosgatta a filléreket, hiszen költőpénzről álmodni sem mertek, csupán az a korábbról megmaradt néhány forintjuk lapult a bőröndjük rejtekhelyén, amit a szomszéd nénitől kaptak, mert hazacipelték a boltból a szatyrokat vagy éppen feladták a postán a levelet, ahová fájós lábbal nehezen jutottak el. Zsiga bácsinak hoztak néha az utcavégi bögrecsárdából fél liter bort, mert ott olcsóbb, vagy ha Manci néni délutános volt, segítettek elmosogatni, amit az öregúr nagyon utált. Így jöttek össze azok a kis megtakarított forintok, amik ínséges időkben igen csak jó szolgálatot tettek. Most is megbeszélték, hogy mielőtt hazaindulnak, utolsó este vesznek közösen egy sült keszeget, aminek a fenséges illata egész idő alatt ott terjengett a strandon, s amit a módosabb vendégsereg folyamatosan falatozott a szemük előtt. Igaz, néha a főtt kukoricát is megkívánták, a fagyi is jó lett volna, de azt odahaza is kaptak néha. Ámde a sült hal! Az feléjük, a poros kis falujukban igen csak nagy kincsnek számított. Egyik nap, amikor később indultak vissza a táborba, látták, hogy a Balogh Sanyi a bódé mögött egy kukába kidobott, félig lerágott hal maradványait szedegette a szálkáról. – Nincs ennek semmi baja és egészen ropogós még az uszonya is, magyarázta zavartan és odakínálta szerzeményét, de ők undorodva fordultak el tőle! Más maradékát megenni! – gondolták, de ki nem mondták, s megvetően távoztak a helyszínről. Aztán ahogy a táborban a sárgaborsó főzelékes vacsorát eszegették, a héten már másodszor, eszükbe jutott Sanyi, s megállapították, hogy mégis csak neki volt igaza, a büszkeség nem mindig jó tanácsadó. De hát már késő bánat. Így esett, hogy elhatározták, feláldozzák az összes vagyonukat és mielőtt hazamennének, vesznek egy szép, nagy, ropogósra sült keszeget, méghozzá úgy, ahogy a felnőttek: a napernyő alatti fapadra ülve, az asztalra kitett tálcán. S talán még jut egy pohár szódavízre is, reménykedtek, s alig várták, hogy a hét vége, a haza indulás előtti délután eljöjjön. Szombaton hét ágra sütött a Nap, sokat fürödtek, még ebédelni sem volt kedvük otthagyni a csodálatos vizet. Tanítóik megengedték, hogy önállóan döntsenek, hiszen a sátortábor sem volt messze, csupán az volt a szigorú parancs, hogy a strandon kívül sehová sem mehettek. Aki úszni tudott, azokra a tesitanár felügyelt, a többiek meg boldogan sütkérezhettek a Balaton-part pocsolyás vízében vagy ha úgy adódott kedvük, elmerülhettek a homokban, mint a kis óvodások. Jó volt kicsi gyereknek lenni, hiszen érezték, hogy hamarosan visszazökkennek abba a rideg-hideg világba, ahonnan kiszabadultak, s ki tudja, mikor jön el ismét az a pillanat, amikor visszatérhetnek ide vagy akár a világ bármely tájára nyaralni, pihenni. Kivárták, amíg a többség ebédelni indult, s ekkor a tettek mezejére léptek. Nővére kényelmesen leült az egyik fapadra, ő meg beállt a sorba, hogy kérjen magunknak egy paprikás lisztben sült keszeget. A testes asszonyság, aki a halat sütötte, szép, hímzett fehér blúzban, piros fejkendőben mosolygott a vendégseregre, szívélyes, szinte éneklő hangján készségesen teljesítette kérésüket. Amikor rá került a sor, a torkában dobogott a szíve, úgy mondta ki a bűvös szavakat: – Kérek szépen egy sült keszeget. – Mekkora legyen? – jött a kimért kérdés, nyoma sem volt az előbbi szívélyességnek. – Hát, hogy a nővéremmel ketten tudjuk megenni – érkezett a bizonytalan válasz, mire az asszonyság emelkedett hangon kiszólt: – Na hadd lássam csak, mennyi pénzed van. Ő odanyújtotta az összekuporgatott forintokat, s esdeklőn pillantott rá. Nem telt bele egy pillanat, mire a halas asszony, hangját még jobban felemelve hozzávágta a forintokat, úgy, hogy szinte égette az arcát. – Még hogy halat akarsz venni, te koldus, te jött-ment, te proli! Hiába, így van ez, ha a prolit beengedik a rendes emberek közé – fordult oda a háta mögött várakozó asszonysághoz, aki gúnyosan hozzá tette: – Hogy miért nem viszik ezeket máshová, miért rontják itt a levegőt közöttünk! Fúj! – azzal már negédes hangon fordult a kofához: Süssön nekem egy szép, ropogós törpeharcsát, de majd tíz perc múlva jövök vissza érte, ha már elült ez a proliszag! – azzal fehér szalmakalapját a fejére biggyesztve eltipegett a szálloda irányába. Ő csak ott állt, nem tudta mitévő legyen. A nővérétől várt segítséget, de ő már sehol nem volt. Még azelőtt elszaladt, hogy a szidalmak elhangzottak. Összeszedegette hát a földre hullott érméket, s könnyes szemmel nézett körbe, hátha csak valami rémálma volt, hátha felébred és mindez nem vele történt meg, de rá kellett döbbennie, hogy ez bizony maga a valóság! A felnőttek közül sokan nem is értették mi zajlott itt a süldőlány és a halas kofa között, valami furcsa, idegen kiejtéssel karattyoltak, aki meg értette, undorodva, megvetően fordult el tőle, mint valami leprástól, aki megzavarta itt a nyugalmukat. A sátorba érve nővére a pokróccal letakart matracon zokogott, s ő befelé nyelve a maga könnyeit, szelíden simogatta sírástól rázkódó vállait. Többet soha nem beszéltek erről a nyárról. A pénzt sem költötték el. Talán még most is ott lapul a kopott bőrönd rejtekzsebében, ha valaki még őrzi, mert a többszöri költözködés során valahol, az egyik padláson elakadt ez is, mint az a hal, aminek az ízét soha nem érezhették meg.