A szülőföld, éljen bárhol is az emberfia, az édesanya után a legdrágább, amely a szívünkben örökké él. A Hazáért, a talpalatnyi földért, amely az otthont jelenti, sokan életüket is áldozták, nem véletlen, hogy Vörösmarty Mihály Szózatában is felvetette: „Itt élnek, halnod kell”! Az édesanyának nincs annál nagyobb fájdalma, minthogy látja gyermekét szenvedni, ha bántják, ha éhes és nem tud neki elegendő élelmet nyújtani. A honszerető embernek a szíve szakad belé, ha szülőföldjét idegenek bitorolják, kifosztják, letarolják, búzamezőire betonrengeteget építenek, gyümölcsöseit kipusztítva autópályák szelik át a hajdan volt híres termőterületeket. Amikor idegenek szálláshelyét tervezik az egykor volt családi kisbirtokokra, amikor trükkös banki hitellel még a szülőházát is elorozzák, mert hagyják, hogy romlásnak induljon az egykor erős magyar, aki Herculesként küzdött mindenért, ami a Hazát jelentette. Amikor Árpád vére a mammon mocskos bankóival felhígulva undok viperafajzatoknak engedi át a szálláshelyét, mert már a lassú méreg, lassú halál ott bujkál az ereikben, a megtévesztett, megfélemlített, becsapott, magára hagyott, egykor kevély tölgyhöz hasonlatos népünk ereiben. A tiszta erkölcs, amely évezredeken át is őrizte Hunor és Magyar vérét, hagytak megrontani, és most a szegénységre kárhoztatottak közül sokan cédává, aberrálttá lettek. Midőn egykoron a fél világgal is szembeszálltak őseink, utódaik mára piperkőc gúnyában, festett hajjal szolgamód hajbókolnak az őket megrontók előtt, miközben rá sem döbbennek már, hogy hová lett az egyenes gerinc, a küzdő szellem?! Világteremtő, világmegtartó híres nyelvezetét idegen gagyogásra cserélte, mert elhitte, hogy ettől lesz, így válik naggyá. A nemzet őrlelkét harminc ezüstpénzért odadobta, megtagadta anyanyelvét, ahogy az anyaföldet is kockára tette, s édesanyja főkötős viselete helyett új asszonyának „bézbolsapkás” egyedet emelt be a nászágyába. A talmi csillogásért megtagad, elfeled mindent, s talpnyalójává válik a nemzet vérén felkapaszkodottaknak, s megveti, lenézi azt, aki figyelmezteti, emlékezteti a múltra, a hajdan volt dicsőségekre. Most a pénz, csillogás, a pozíció az, amelyért átgázol mindenen és eltapos mindenkit, aki útjába áll. Aki még tartja magát az ősi törvényhez, a forgó viszontagságok járma alatt is küzd, reménykedik, hogy legalább utódainak megadatik újból a dicső múltnak halvány mása, azt kinevetik, besúgják, elárulják, tömlöcbe vettetik, s a még háborgók száját a fortélyos félelem némítja el. Gyilkos háborúk, laboratóriumokból kieresztett vírusok kötik gúzsba a még gondolkodni tudókat, hogy már merszük se legyen szólni a kifosztott éléskamrákért, az egyre szaporodó palotákért, a családi vállalkozással szakmányban fosztogató-osztogató ránk szabadítottak miatt, mert őket véd minden, törvény és hivatal. De ahogy költőnk is figyelmeztetett, hogy a büszke Karthágó és az erős Róma falai is leomlottak midőn már mindent elfedett a szenny, a mocsok, úgy ránk is ez a sors vár: ki kell tartanunk! Őseink emlékéért, utódaink jövőjéért, de bármi áron is őrizni kell a Hazát, megtartani nyelvünket, kultúránkat, hitünket, s bízzunk abban, hogy a Magyarok Istene nem hagyta el gyermekeit, csak találjuk meg a hozzá vezető utat.

Rozgics Mária