Prohászka Ottokár: Nézetrostálás

Mázsálás

1901. ápr. 21.

A ki nem forrott eszmék még folyton kisértenek köztünk. Az agráriusok kenyeret kérnek s ígérnek, de a merkantilista és üzérkedő szabadelvűek programjának keretében kívánják ígéretüket beváltani; félő, hogy az elveknek szóáradata elúsztatja majd az agráriusok kenyerét. Az egyetemi ifjúság a keresztért lelkesül; Bodnár Zsigmond előadásokat tart nekik az idealizmus ébredéséről; kimutatja az idealizmusnak s realizmusnak váltakozását a történelemben s gratulál nekik, hogy a realizmus leáldozó csillaga után az ő lelkesülésüknek hevében kel föl az idealizmusnak napja; de biztos világtörténelmi tény az is, hogy

amely nemzet más bevándorlott népnek adja át saját gazdasági

erőinek hasznosítását s maga nem néz a gyakorlati munka után, annak eszményi irányzata homokra van építve s lelkesülése nem lesz kitartó. A keresztért való lelkesülést ki kell váltani a fizikai rendben is; s ott azt másképp kiváltani nem lehet, mint gyakorlati irányban és produktív munkában. A papság ébredezőfélben van s szeretné az evangéliumot az életben hatalommá nevelni; törekszik az erkölcsi s vallási létöntudatára ébreszteni a népet; templomait kifesteti s az Isten-tiszteletre nagyobb súlyt fektet; a missziók által a szentségekhez való járulást s az önmagába térést előmozdítja; de legyen meggyőződve, hogy ha bitang jószág gyanánt prédául odadobja vagy átengedi a népet a szipolyozóknak, ha áhítatos gerjedelmek közt szemet huny az uzsorások üzelmeire s nem érez hivatást a lelkipásztorkodást a gazdasági jóllét mezején is érvényesíteni, akkor törekvései csütörtököt mondanak; szózatai, prédikációi hiábavaló levegőverdesés; az apostollal el lehet mondani róla: hogy bizonytalanba és sikertelenül erőlködik. E részben a történeti materializmussal tartok. Amely nép koldus, az nem alkalmas a mennyek országára; amely nép kifosztani engedi magát, az értelmileg elmaradt s okvetlenül a kurtábbat húzza lépten-nyomon; Jeremiással elsírhatja: Szolgák uralkodtak rajtunk; még a vízért is saját hazánkban másnak fizetünk; mindenért adózunk; munkánk gyümölcsét más ette meg. Azért a keresztet, az egyházat, az idealista ifjúságot és papságot az emberi lét törvényeivel kell helyes összeköttetésbe hozni. Tudniok kell, hogy szép szóval, kenetességgel nem állítják meg a gazdaságilag erősebbnek pusztító munkáját; be kell látniok, hogy nem győznek a pénzhatalom ellen, mely a gazdasági logika vas szükségességével halad előre és hódít; nem győznek még akkor sem, ha csupa Kapisztránná válik minden pap s Ozanámmá minden pesti egyetemi polgár; egy föltétel alatt győznek: ha a gazdasági hatalommal szemben a népet gazdaságilag ellent állóvá s versenyre alkalmassá teszik.

A nemzeteket is mérik vaskarú mérleg nélkül, de mégis azon a mérlegen, melynek két karja a „követel és tartozik”; ennek a mérlegnek nyelve mondja ki a „lenni vagy nem lenni” ítéletet. Minden népnek e mérlegen kell „latba esnie”. Sokáig tarthat a váltakozó küzdelem, az emelkedés és leszállás; a mérlegen sokáig himbálózhatnak, de végre is eldől a sors. E mérlegen a gazdasági javak nyomnak és döntenek; más szóval: koldusnépek tönkremennek. Nem mondtam én, hogy a gazdasági helyzet megteremtésébe erkölcsi hatalmak be nem folynak. Hogyne folyna be szorgalom, élelmesség, takarékosság, önmegtagadás, kitartás, Istenbe vetett bizalom és remény? Sok mindenféle nehezék esik bele e serpenyőkbe, erkölcsi, értelmi, láthatatlan és önmagában mérlegelhetetlen befolyás: de végre is, amely serpenyőbe beleült a szegénység, annak a népnek „cupassz”, fölbillen a mérleg karja, s kifordul a semmiségbe a nép. Erkölcsi javaknak gazdasági erők nélkül nincs értékük s nincs forgalmuk; szegény népeknek nincs kultúrájuk; s a szegénységet meg nem állítja, ismétlem, sem kapisztráni szó, sem malaszt, sem kereszt, sem keresztért való lelkesedés; ez mind szükséges, de azután hozzá kell fogni a kérlelhetetlen, józan munkához. Magyarországon most mázsálja a magyar népet a gazdasági fejlődés; a mérlegnek egyik serpenyőjében ülnek a magyarországi népek, a másikban a zsidóság. Ne vesse senki a szememre a gyűlöletet, sem az egyenes

szót. Nem szeretek zsákban macskát árulni s a divat miatt az igazságról bölcsen hallgatni; azért kimondom, hogy Magyarországon jelenleg csendes honfoglalás folyik; gazdasági

logikus folyamat megy végbe, melyről köznyelven azt mondják, hogy az erősebb legyőzi a gyöngét, vagy hogy a csuka megeszi a pontyot. A magyar nép a gyönge, de ízletes pontyocska, a zsidóság

a csuka. A magyar nép értelmi ereje, értelmessége, faji ellentállása

kisebb, bármit zengjenek is róla, kisebb, mint a szemita népeké; ennek a tényállásnak gazdasági kifejezése az, hogy üres a zsebe. Ez a zseb egyre ürül, a munka gyümölcse mindaddig másé lesz, míg az együgyű s jámbor nép raffinált élelmességgel szemben áll. Míg egymásra bízzuk őket, biztos hogy a gyönge elvész, s az erős erősebbé válik. Mit kell tehát tennünk? Először azt, hogy az idealizmusnak reális alapjáról ne feledkezzünk meg, mert különben homokra építettünk. Fogja meg mindenki két kézzel a gazdasági érdeknek mentőkötelét; azon van a horgonya az örök életnek is s ahhoz van kötve az élet zivataros tengerén úszó, mentő szálfa, a kereszt. Másodszor legyünk meggyőződve, hogy a nép egyenként elvész és elpusztul; csakis szövetkezve képes ellentállni az erősebbnek; szövetkezésben a nép az erősebb. Bár nyitná meg ez a nyílt s világos beszéd sok süket, nembánom-embernek a fülét; bár hangolná komoly és őszinte reflexiókra! Lehetetlen, hogy értelmes ember, ki a nép embere, ez egyszerű adatokból ki nem értené a főbenjáró elvet, mely szövetkezésre, gazdasági védekezésre kötelez.