Magyar feltámadás

Ha a lélek megöregszik

A terem lassan megtelt, már csak egy üres hely volt, amikor halkan kinyílt az ajtó és egy félénk, idősödő nő lépett be rajta. A számítógépek előtt ülő lányok lehajtották a fejüket és úgy vigyorogtak egymásra. Volt, aki halkan meg is jegyezte: – Itt nem a tehénfejést oktatják. Az asszony elengedte a füle mellett a kuncogásokat, itt-ott gúnyos szófoszlányokat és az előadóra nézve zavarodottan megkérdezte: – Ide leülhetek? A tanár a szemüvegét is feltolta az orra hegyére, úgy nézett a jövevényre, mintha egy időgépen érkezett volna ide az előző századból. – Magára vár, üljön le – szólt, s hangjában némi gúny is kiérződött. Aztán a táblához lépett és harsány hangon elkezdett magyarázni. Az asszony szorgosan jegyzetelt, mindent felírt, amit a tanár mondott, majd az utasításnak megfelelően bekapcsolta a gépet. Kissé remegett a keze, de azért folytatta a gyakorlatot. Ott volt előtte a „mankó”, a füzetlapra leírt utasítások, s maga is meglepődött, hogy milyen egyszerűen végrehajtotta a feladatot. A mellette ülő műkörmös, kicicomázott fiatal teremtés még csak a képernyő megnyitásával bajlódott, de sehogy nem jött össze neki a művelet. – Segíthetek kedves? – kérdezte szelíd hangon, s a lány annyira megdöbbent, hogy válaszolni is elfelejtett, mire az asszony már mutatta is, hogy milyen gombot nyomjon meg, hogyan tudja a táblára írt feladatokat begépelni. A szünetre már mindkettőjüknek egész jól ment a gyakorlás. A tanár úr meg is lepődött, ahogy Terka, a hatvanas éveiben járó asszony olyan ügyesen bánt a számítógéppel. – Tanulta már valahol? – érdeklődött, nem leplezve a meglepetését. – Nem, sehol, csak láttam itt-ott, a hivatalban, a Postán, az orvosi rendelőben, aztán vettem egy könyvet, ami a számítógép kezelésére adott tanácsokat, azt forgattam eddig – magyarázta. Az oktató csak bólogatott, helyeselt. – Úgy tűnik, magával nem lesz sok gondom – zárta le a diskurzust, s ment tovább a soron, hogy ellenőrizze, ki meddig jutott. – Negyed óra szünetet kapnak, szellőztessék ki a fejüket, aztán folytatjuk – hangzott az utasítás, s a lányok kirajzottak a teremből. Terka is kiment a folyosóra, ahová a büféből kihallatszott a hangos nevetgélés, a kávéfőző gép hangja, s néhányan már a teraszra indultak, kávéscsészével a kezükben, hogy elszívjanak egy cigarettát. Ekkor az a lány lépett oda Terka mellé, akinek az órán segített, s kedvesen kérdezte: – Nem akar inni egy kávét vagy egy teát? – de Terka csak tiltakozott: – Nem, nem, köszönöm. Kiszámoltam a pénzem és pontosan annyi maradt, hogy hazafelé is megvegyem a buszjegyemet – hárította el a meghívást, de a lány nem tágított. – Fogadja el a meghívásomat, amiért segített – Terka közbevágott: – Nem azért tettem! – Na jó, akkor szeretetből és ha legközelebb lesz magánál annyi pénz, akkor, ha akarja visszahív – unszolta, mire Terka már nem akarta megsérteni, ezért elfogadta a meghívást. A büfé nagy nyüzsgése régi szép emlékeket idézett fel benne, amikor még az urával ötórai teákra járta, mert akkor még sem diszkó, sem egyéb „bulik” – ahogy a mai fiatalok nevezik – nem volt szokás. Ott ismerkedett meg Bandival, egy kedves arcú fiatal legényemberrel, akivel többször áttáncolták az egész délutánt. Aztán az ismeretségből barátság, majd szerelem lett, s egy esztendő múlva már össze is házasodtak. Kisterka a következő év karácsonyi ajándéka volt, egy évre rá pedig már Bandika is megérkezett. Nagy volt a boldogságuk, de a felelősségük is. Bizony Terka is megtanulta, hogy minden fillért be kell osztania, hogy a gyerekeknek a legfontosabbakat meg tudja venni. Érettségi után a lánya fodrásznak tanult, a fia pedig valamilyen műszerész szakmát választott. Amikor az első keresetüket hazahozták, úgy érezte, nagy kő esik le a szívéről, mert már nem kell annyira garasoskodnia. El is határozták az urával, hogy karácsony után valamilyen gyógyvizes fürdőbe elmennek egy pár napra, hiszen az idő azért eljárt felettük és még az együtt töltött bő húsz év alatt soha nem voltak sehol, hát hadd kényeztessék egy kicsit magukat. Hajdúszoboszlóra váltottak beutalót, s már számolgatták a napokat, hogy mikor indulnak, a bőröndbe minden szükséges holmit becsomagolt, amikor estefele, mire az urának haza kellett volna érkeznie, helyette két rendőr állt az ajtóban. Autóbaleset történt, azonnal meghalt… csak ezek a szavak motoszkáltak a fejében, de másra már nem emlékezett. Mire magához tért, a lánya állt az ágya mellett és kisírt szemmel szólítgatta. Amikor a temetés is lezajlott, Kisterka közölte az édesanyjával, hogy ő nem marad idehaza a nyomorban. Egyik barátnője Angliában dolgozik egy szállodánál és éppen fodrásznőt keresnek, hát elmegy szerencsét próbálni. Terka a szívéhez kapott: – És akkor velem, velünk mi lesz? Csak veled Mama, mert Bandi is jön velem. Ő technikusként fog dolgozni kint. Ha összegyűjtünk egy kis pénzt, kijöhetsz te is velünk, de azért minden nap hívunk telefonon, s ha nem lesz jó, akkor hazajövünk, nyugtatta őt. Ennek már öt éve. A telefonhívások egyre ritkábbak lettek, a meghívás a gyerekektől pedig teljesen el is felejtődött. Egy nap egy futár egy nagy csomagot hozott, Kisterka küldte. Kibontotta és egy fura masina volt benne. Áthívta a szomszéd fiút, aki középiskolába járt és tőle kérdezte, hogy ezzel mitévő legyen. Árpi csillogó szemmel nézte: – Azt a! De hiszen ez egy klassz számítógép! S már be is üzemelte, hogy lássa, minden rendben van-e. Mintha csak a messzi távolról figyelték volna, megszólalt a telefon, s Kisterka kuncogott bele. – Na, meglepődtél Mama? – kérdezte. – Mihez kezdjek ezzel? – kérdezte zsörtölődően Terka a lányát. – Megtanulod kezelni és akkor sokat tudunk egymással beszélgetni, meg a kamera segítségével láthatjuk is egymást. Az sokkal jobb, mint ezen a vacak mobilon süketelgetni – mondta, s Terka még sok mindent kérdezett volna, de a lánya elköszönt, mert sok a dolga. Kezdetben áthívta Árpikát, hogy segítsen neki, de a fiúnak, érthető módon nem volt kedve ilyen öregasszonyokkal bajlódni, így egyre-másra elhárította a felkérést, hogy sok a tanulnivalója, nem ér rá. Ezért határozta el Terka, hogy keres a közelben egy tanfolyamot, s talán nem olyan ördöngősség ez a gépkezelés, hát megtanulja. Ahogy így végigfutottak a gondolatok a fejében, Mirtyl, a padtársa rázogatta a vállát: – Hé, kihűl a tea! – Bocsánat, csak elábrándoztam. S mert még volt egy kis idő a szünetből, az iménti gondolatait megosztotta a lánnyal. Észre sem vették, s a többiek is körbeállták és mosolyogva hallgatták Terka történetét. – Azért ez nem semmi, hogy erre vállalkozott – szólt egy kis szöszi lány, – aki előtte ült a teremben. Még egy kicsit csacsogtak, nevetgéltek, majd mentek vissza a terembe. A következő szünetben már többen körbefogták, hogy meséljen még a régmúlt időkről, olyan jó hallgatni, s Terka örömmel idézte fel az esküvőjüket, a gyerekek érkezését, a ház körüli teendőket, a rokonságot, akik között volt jó is, rossz ember is, de ő béketűrő volt, ezért nem tartott haragot senkivel. A következő találkozón már nem dobogott úgy a szíve, amikor megérkezett. A lányok is észrevették rajta a változást; lekerült a fejkendő a fejéről, s a haját is divatos kontyba tekerte, a ruhája is kicsit színesebb volt, mint a múltkori fekete, s lám-lám, még magas sarkú cipőt is húzott. Igaz, csak amolyan kubán-sarkút, fél-magasat, de mégsem azt a kitaposott vászoncipőt, amit sokszor viselt. A szünetben az egyik lány odalépett hozzá. A kezében egy reklámszatyrot tartott: – Terka mama! – mert így kezdték el szólítani – hoztam néhány pulcsit, meg egy kötött kardigánt. Nekem annyi van, ezeket meg már nem is tudom, mióta nem vettem fel, ha meg nem sértem, fogadja el. Ha nem tetszik, ha nem jó, ajándékozza el valakinek a falujában. Terka csak pislogott, kissé szégyenlősen, de a lány megnyugtatta: – Ne legyen zavarba. Ma már mások a szokások. Én is szoktam kapni a barátnőimtől egy-két holmit, aztán ami nekem nem kell, azokat tovább adom. Szóval? Nincs harag? – Terka megrázta a fejét: – Á, dehogy, köszönöm. S otthon, amikor felpróbálta, ugyancsak meglepődött, hogy mintha rá öntötték volna valamennyit. Ahogy a tükör előtt állt, egy mosolygós tekintetű asszonyt látott visszaköszönni. Úgy illegett, billeget, mintha első bálozós lenne. Aztán gondolt egy nagyot, s elment a fodrászatba, Kisterka lánya barátnője maradt ott az üzletben, hát vele megbeszélte, hogy levágja a haját, egy kicsit be is festi, szóval, olyan magakorabeli frizurát csinál. – De ne legyen ám valami kihívó, mert még kibeszélnek a faluban – utasította a leányzót. A következő héten, amikor belépett az ajtón, a teremben szinte megállt a levegő. Mindenki csodálkozva nézett a belépő „hölgyre”, majd, mint valami színházi előadáson, kitört a taps, és hangos éljenzéssel fogadták. Pedig hát nem történt más egyéb, csak új frizurája lett és a kapott ruhákból válogatott magára egy divatosabb holmit. Mikor befejeződött a tanfolyam, Terka mama még oklevelet is kapott az oktatótól, mert ő volt a legszorgalmasabb, a legügyesebb, s hozzá is tette: ilyen tanítványa még soha nem volt. Kissé pironkodva ment ki a tanári asztalhoz, s ekkor, szinte gombnyomásra a lányok virágcsokrokkal, bonbonokkal is kedveskedtek, s mindegyik felírta az internet címét is, hogy néha levelezzenek, ne felejtsék el egymást.   

Terka mama azóta minden héten „találkozik” a fiával és lányával, sokat „csetelnek”, olyan, mintha itt ülnének körülötte, de legalább is láthatja őket, hallhatja a hangjukat, ha meg nem is ölelheti, mert az volna az igazi. Elhatározta, hogy idén karácsonykor kiutazik abba a messzi országba. Igaz, fél egy kicsit a repülőtől, de ahogy a számítógépet is megtanulta kezelni, reméli ott sem lesz baj. A gyerekek nem akarnak hazajönni, ő odakint semmi pénzért nem maradna, ezért inkább úgy beszélték meg, hogy legalább egyszer-kétszer kiutazik hozzájuk, ha már ilyen messzire szakadtak tőle. Hiszen a lányának is, a fiának is akadt már kedvese, tervezgetik az esküvőt, s bizony, a kisunoka is előbb-utóbb bekopogtat, hát ne eresszék el egymás kezét ebben a nagy zűrzavaros világban.

Terka, amikor két hét után hazaérkezett, egész este, de még éjszaka is csak ült a nagy fotelban, maga elé meredt, s ha az élete függött volna tőle, akkor sem tudná megmondani, mi járt a fejében. Csak ez a mai felbolydult világ, ez a neki jutott zűrzavaros élet, az öregekre ránehezedő magány, ami itt dörömböl a lelkében. Előjöttek a régi képek, amikor kislányként a pajtásaival játszott, ahogy a rokonság téli estéken hol itt, hol ott összejött, énekelgettek, beszélgettek, a férfiak kártyáztak, ők meg, mint apró gyerekek babáztak vagy szép terítőket hímeztek; a kelengyéjükre, ahogy a mama is mondogatta neki. De más is lett már ez a világ! A lányok már nemigen gyűjtenek kelengyére. Nem járnak már úgy össze az öregek, mint hajdanán. Este a faluban is gondosan bezárják a kaput, becsukják az ajtót, s csak a televízió fénye szűrődik ki az ablakon. Jószág is alig van, egy-két helyen, ha felbőg a tehén, disznót sem sokan tartanak, még lábasjószág talán akad, de a legtöbb helyen vetetlen a föld, a Tescoból „szüretelnek”, a pincék is üresek, nem hívogatja be egyik szomszéd a másikat egy-egy reggeli felesre vagy ebéd utáni kisfröccsre. Pedig hát régente sokkal nagyobb volt a szegénység, mégis jutott legalább egy-két jó szó a másikhoz, nem engedték, hogy elsivárosodjon az élet. Ha nem jár el naponta a boltba, hol egy doboz gyufáért, máskor egy kis élesztőért, akkor hetekig senki sincs, aki ráköszönne. Ezért is szokott naponta kitalálni valamit, amiért el kell sétálnia a kisboltba, legyen, akire legalább ráköszön. Sokan már az ebédet is a napköziből hozatják, otthon nem főznek, de hogy mit tudnak akkor egész nap csinálni? – tűnődött Terka. S csak reménykedett, hogy ő soha nem lesz annyira elhagyatott, magának való, hogy erre ráfanyalodjon. A tanfolyam egy kicsit megváltoztatta az életét, kilépett a nagy magányából, s el is határozta, hogy a jövő héten felkeresi a könyvtárosukat. Úgy gondolta, néha-napján egy-egy beszélgetős délutánra össze lehetne hívni a falu idősebbjeit, hogy a régi szép időket felidézzék, elbeszélgessenek, s ha kedvük tartja, még énekelgessenek is, hogy ha már a testük kezd is megfásulni, arról nem tehetnek, de a lelküket ne hagyják megöregedni.

Rozgics Mária