Éhínség Romániában

Újra ránk szakadt a sötétség: az aranykor, az emberiség álma- korszak, amelynek hangzatossága megszakadt 1989 végén, az úgynevezett forradalommal, amelynek partitúrája mögött ott rejtőzködtek a gonoszság önmaguk átmentői, az úgynevezett „jogállamiság” színpadára, s a kulisszák mögül 30 év alatt elősurrantak nemzetmentő párturakként, gondosan kivasalva a szekus uniformist, hogy rendre más színezetű helyzetekben elővehessék, s vegyék.

S, hogy kiderült az előttem mindig világos tény, olyan helyzet, amelyben mindegyik párt azonos húron pendül, s nincs, akit választani lehet vezetőnek, mert mindegyik tetőtől talpig korrupt, s most ránk szakadt újra az éjszakai sötétség: utcáinkat csak bizonyos órától óráig világítják. Még szerencse,  hogy a szemünk emlékezik a 80-as évek sötétségeire, s az új nemzedéknek, ennek a műveletlen, üresfejűnek –tisztelet a gyér kivételnek, – meg nincs emléke az akkori sötétről. Így a hozzáhallásuk semmilyen. De a sötétnek vannak ám velejárói: az éhínség, amely a tél közeledtével szembe vigyorogja a szerencsétlen halandót, s odaszárítja gyomrát a gerincéhez. Magányos, idős férfiak, nénikék kuckolnak szobáikban, nem tudván elmenni a napi kenyér megvásárolásáért, s korgó gyomrukat idegösszeroppanásos bajokba menekítik át. De párturaink élén az elvetemült embergyűlölő bakszásszal azon szorgoskodnak, örvendezgetnek, hogy új állam van készülőben, kialakulóban Ukrajna területén.

Még csak ez hiányzik ennek a térségnek, s Európának, amely önmagába roskadt, gondolkozni már nem tudó. S a REMEDESZNYIKOV szabadkőműves szellemiség lapít, s egyre magasabb pozíciókat céloz, félrevezetőn, hadd higgye a halandó erdélyi magyar, és román, hogy ők mennyire aggódnak Erdély és Románia sorsáért. Mennyire az itteni magyarságért teszik, amit tesznek, miközben minden emberiesség szétzilálva, félrevezetve, kifosztva. S mindent elkövetnek, hogy a még gondolkodni tudónak ne legyen módja megmukkanni sem, mert a kezükben van a média, s szabadkőműves szellemiség hatja át az egész sajtóvilágot Erdélyben.

És mégis hiszem, hogy jön idő, amikor kezükbe nyomom „valódi” kőműves kanalamat, amellyel végig kínlódtam az évtizedeket, s a munka tiszteletét megízleltetem velük.

László György