Prohászka Ottokár: Társadalmi népmentés

Jól dolgozunk.

1902. szept. 28.
1903. P., ki vérénél, szívénél, hagyományainál és foglalkozásánál

fogva annyira van a nép panaszai-, fohászai- és sóhajaitól, mint Makó Jeruzsálemtől, illetőleg Jeruzsálem Makótól, beállt

Magyarország közéletébe fonográfnak, magába vette a nép bánatát, fohászát, nyögését s most Sopronban kiharsogtatta világgá, hogy mi kell, mi nem kell a népnek, mi fáj, mi nem fáj neki.

A szatócsoknak, azoknak a hírhedt, falusi szatócsoknak, kiknek brancsából kerülnek ki a falukat fölszívó piócák, – azoknak a batyuval bejövő, s százezrekkel kibujdosó, „földhöz tapadt”, értsd 500-5000 holdhoz tapadt, szerény új földbirtokosoknak, – annak az élelmes boltos, kocsmáros, szatócscéhnek, mely népünk élhetetlenségének s volt kormányaink ostobaságainak okmányát nyúlbőrön kiállítva örökíti meg a világtörténelemben – ezeknek protektora, S. P., bírt annyi bátorsággal, hogy kimondja, hogy mi kell, mi nem kell a népnek. Ily jött-ment, 50 krajcáros hazafi, kinek minden porcikája idegen, kinek a néphez nincs más viszonya, mint éppen az, hogy a gyorsvonat első osztályából végignéz a rongyos magyarországi falukon s mikor már megunta az unalmas képet, illatos, kék füstfellegeket fúj a kupé ablakára; ez a firma ad tanítást gróf Károlyi Sándornak s kitessékeli őt a liberális, népkedvelő népképviselők társaságából.

Károlyi gróf pedig alighanem erre is azt fogja mondani: az elérhető nagyobb jóért itt maradok; tán csak nem dobnak ki; s ott marad s zsebre vágja S. P. úr kellemkedéseit.

Az ellentéteknek e nagy huzavonájában a népnek különféle érdekei kerülnek szóba, melyeket a kereskedők az arisztokratáknak, az arisztokraták a kereskedőknek hánynak szemükre s melyeket végleg rendezni csak úgy sikerül majd, ha a népnek pénze is, földje is lesz elég.

A népnek nem egy, hanem sok a panasza, mert nem egy, hanem sok, sőt töméntelen sok baja van. Panasza az, hogy nincs földje; de még nagyobb panasza az, hogy ami földje van, az is elúszik, s ami el nem úszik, azon is másnak, az uzsorának robotol. Sok helyen nincs földje; óraszámra utazik az ember latifundiumok közt; ezekből gondolom, itt is, ott is, egy-két ezer holdat lehetne a népnek számára kihasítani, mert különben nem fejlődhetik. De mit használ az is, ami van, ha abból is kistájgerolják, s ha élhetetlensége s műveletlensége vagy primitív gazdálkodása révén elmarad s adósságokba öli keserves keresetét.

A pénzuzsora már csak nem titok Magyarországon! S az sem titok, hogy egyik-másik falusi szatócs az egész falut zsebében tartja, vagy dobra vereti! E végzetes romlás ellen vannak a szövetkezetek, s hogy valóban beütnek, azt a lárma mutatja, melyet a S. P.-féle érdekszövetkezet az ország különböző pontjain időnként csap! A nép ne legyen senki kedvéért, hanem önmagáért s felsőbb rendeltetésért a világon. Ne legyen a világon az agráriusoknak, de még kevésbé az uzsorásoknak kedvéért! Az agráriusok kedvéért nem lesz, ha tisztességes napszáma lesz; az

uzsorásoknak kedvéért nem lesz, ha saját földjén a kereset az övé s nem az uzsorásé lesz. De az uzsora olyan, hogy akár van földje a népnek, akár nincs, akár van keresete, akár nincs, befészkeli magát s visz, rabol, amit ér, s ez ellen vannak a szövetkezetek. Mit használna a népnek föld, mit a kereset, ha azt az uzsora elszedi? Adjatok földet a népnek, – kiáltják az idegenek, – adjatok neki keresetet! Ne robotoljon nektek a nép, nem a ti kedvetekért van a világon! Helyes; ez szép beszéd, de hogy foganatos legyen, ne csak ezt hangoztassátok, hanem tegyétek hozzá: hogy pedig ami van föld, az el ne ússzék s a földhöz földet, ha jut, szerezni lehessen, továbbá, hogy a kereset, melyet az agráriusokon kivasaltunk, a Pinkelesz batyujába ne vándoroljon, adjatok földön és kereseten kívül szövetkezeteket a népnek, melyek megóvják birtokát és szükségben segítik jó magát. Ez szép és egész beszéd; ez már nem is beszéd csupán, hanem tett; népmentő tett! Maradjunk mi meg a tettnél; az üdvözít! Ne kérdezzük se Icigtől, se S. P.- tól, hogy mi kell a népnek; jól tudjuk mi azt. Csak egyben hagyjuk magunkat megerősíteni jajgatásaik által, hogy a szövetkezetek által tényleg tünedezik a pénzhatalom s a közvetítő uzsora uralma.

Urak, papok, tanítók, kik a népet szeretitek s a kizsákmányolás ellen véditek, higgyétek el S. P.- nak, hogy ti alaposan és sikeresen dolgoztok! Lövegeitek találnak, mert nagy az „aj-vaj” Izraelben. Ti hivatástokat erre senki mástól, mint az intelligenciának vezető szerepétől s a fajszeretet sugallataiból veszitek. Ti nem akartok elnyomni senkit, ti a szatócsokat sem akarjátok kipusztítani, hanem a gyöngét akarjátok megvédeni. Ti nem vagytok antiszemiták, de nem is vagytok buta jafetiták, hogy tönkretenni engedjétek fajotokat a szemiták által. Ti nem vagytok békebontók, hanem hazafiak, mert tevékenységeitek nem a harc s a gyűlölködés, hanem az építés és alkotás. Ti nem szórtok szét, hanem gyűjtötök; egybegyűjtitek a szétszedett, ütött-kopott népet, hogy életképes fajjá s nemzetté legyen s koldusbotra ne kerüljön!

Rajta, dolgozzunk tovább! S. P. diagnózisa biztat, hogy a beteg nemzet orvoslása sikeres. Élni fog!

„A csillagok magasságáig felérnek”

„Jóvátétel nélkül nincs igazság, és igazság nélkül minden „rendszer”nem egyéb, mint álcázott hazugság.”

(Wass Albert)

Riadalom támadt a temetőben, amikor úgy másfél évtizede kiérkeztünk a 301-es parcellához, s azt láttuk, hogy „életre keltek” az ’56-os hősök. Sajnos, nem a maguk valóságában, csupán Farkas György és Ország György képzelete által: valamennyi itt nyugvó hősről kinagyították az arcképüket és azt helyezték a kopjafáik mellé. Olyan döbbenetes volt a hatás, hogy szinte földbe gyökerezett a lába mindenkinek. Ahogy szembesültek azzal a „valósággal”, ami fogadta őket. Csupa fiatal, életerős, szinte gyerek férfiember néz vissza az emlékezőkre, akiket eddig „csak” ötvenhatosoknak, mártíroknak, kivégzetteknek neveztek. Most, íme, szembesülhettek azzal, hogy ők is érző emberekként vállalták a halált is, mert nem tudták tovább rabságban elképzelni az életüket. Nem akarták, hogy szeretett Hazánk újból rabiga alatt nyögjön, elegük volt a hatalom embertelen torzulásából, s bátran vállalták a küzdelmet, hogy ha kell, életük árán is nekimennek a világ akkori egyik legerősebb hadseregének is. A sorsukat ismerjük, bár felületesen, hiszen sokuknak még a nevét sem jegyezte fel a krónika, csupán „ötvenhatosok”, „kivégzettek” avagy „Pesti Srácok” néven, holott elsősorban ők nem is pestiek voltak, vidékről érkezett munkás, paraszt fiatalok, akik akár puszta kézzel is nekiindultak elnyomóiknak, hogy küzdjenek egy jobb, egy igazabb életért. De ahogy Wass Albert is írja, hiába napjaink krokodilkönny hullatása, mivel jóvátétel nélkül nincs igazság, s bizony az ő vérükön újból azok kapaszkodtak fel, akik mindenféle rendszerben ott loholtak a hatalom árnyékában vagy akár családilag érezhették is a kiválasztottság előnyeit. Mert miféle „jóvátétel” az, amikor az ’56-os áldozatok és börtönben szenvedettek, de különösen a „málenkij robotra” elhurcoltak és a hadifogságban sok-sok évet raboskodók, egy életre megnyomorítottak, a hírhedt ÁVO által emberi roncsokká lettek saját hazájukban most is másodrendűek? A holokauszt áldozatainak – a valóságos áldozatok hozzátartozóinak – jóvátétel jár – ezt nem vitatják! De a magyar hősök miért nem egyenrangúak velük, hiszen életüket áldozták a magyar szabadságért vagy hosszú és kegyetlen börtönéveket szenvedtek el a hazai „gulágok” egyikében-másikában, s utódaik is örökölték a megbélyegezést?

De folytassuk csak Wass Albert idézetét: „igazság nélkül minden rendszer nem egyéb, mint álcázott hazugság!” – s a titkosítások feloldásának elmaradása, a bűnösök névsorának eltusolása bizony tovább növelte az álcázott hazugságot. Ma, amikor nemcsak az „ötvenhatos” hőseinkre, de elhunyt szeretteinkre is emlékezünk, őértük is jogos a követelés: legyen végre igazságosság, nevezzék meg a bűnösöket, a minden idők kollaboránsait, a dolgos magyar nép vagyonának elherdálóit, akik a devizahiteles kilakoltatástól kezdve a pedofil-botrányon át a sok milliárdos magánvagyon felhalmozása révén juttatták koldusbotra a magyar embert, vagy űzték el messzi honba a jövő reménységeit, miközben valakik mintha parancsot teljesítenének, egyre kevesebb gyermek születik, s egyre több a kétes összetételű kötelező méreginjekciók miatti hirtelen halál és a meddőség. Ma úgy arat a halál közöttünk, a hirtelen halál, mint ’56-ban az orvlövészek és sortűzleadók pusztításakor.

Azt tartják, hogy egy nemzet nagyságát a halottaikról való gondoskodás is jellemzi. Én azért első helyre az élőkkel való törődést tenném, hiszen a halál a földi élet folytatása, amire életünk során készülhetünk fel. Halottaink emléknapja azt tükrözi, hogy mennyire érdemesültünk ki az életre. Mert nem a díszsírhely, a milliós virágcsokrok, a krokodilkönnyek azok, amelyek a lélek útjára vezetik embertársainkat, hanem a tiszta emberi érzések és cselekedetek, amelyek tetteikben mindenkor tükröződnek. Az 1956 hőseire és mártírjaira visszaemlékezés talán nem véletlen, hogy egybeforr a halottaink emléknapjával is, mert ők már „a csillagok magasságáig felérnek” és tudják az előlünk elhazudott, elhallgatott igazságot, s bennünket segítenek hozzá, hogy egyszer minden titok kiderüljön, minden hazugság ismertté váljék és minden igazság fénye felragyogjon. Nos, akik megriadtak e temetői képektől, bizony maguk is tudták/tudják ezt, nem véletlen, hogy megtiltották az ismételt kiállításukat. Hiszen ezek a hős fiatalok még holtukban is félelmet keltenek a mindenkori hatalom birtokosaiban, mert mi van, ha idő előtt lehull a lepel!?

Rozgics Mária