Levéltöredék a jövőért

Merre jár az a jövő, hogy nem akar idetalálni? Hol időz vagy eltévesztette volna az irányt? Foroghatunk erre is, arra is, sehol nem látható, még nem is üzen egy röpke bizakodásnyit, hogy legyen várakozni valónk, állíthassuk magunkat, csak idetalál.

Nem is a várakozásunk súlya nehezedik reánk. Nem is a súlytalan közöny, nem is a minden mindegy egyvelege, nem is a puszta hitdarabka, hogy csak lesz valahogy, nem is a múlás bizonyossága, de valami más, ami megkérdez, hol voltunk mi mindenkor jelen? Hol vagyunk mi jelen, túl a személyi ott-levésen, valahol azon a sávon, amelyet nem érinthet meg önös érdek, mert túl kell, mutasson a jelenléten, önmagunk akaratán is. Van-e szavunk a megszólításhoz, megszólíthatjuk-e a jövőt, ha nem voltunk önmagunk a jelenben? Tudunk-e jövőt építeni, ha jelent sem tudtunk? Merre jársz, te jövő, hiszen itt vagy a tarisznyámban, poggyászomban, szívemben, szeretném, ha lenne képességed megmérni engem, mert mindig a javadat akartam, senkiházik özönölése közepette voltam a papod, íród, költőd, s egy élet téblábolásán keresztül elbotorkáltam önmagamhoz, hogy üzenhessek neked, innen a mélyből, a nagyon mélyből, ahonnan a szemeim mégis elérték az eget. Ha leszel és leszel, csak az én szemmagasságomtól kezdheted, tudom, hogy mérce leszek számodra, mert esendőségemben mindig tudtam, milyen a tisztaság és hol lakozik. Megáldalak jövő, magyar népemet benned, hiába ámítgatnak gonosz fátumok, magyar népem nélkül üres lennél és leszel, életképtelen madárijesztő.

Add vissza kizsigerelt szolgalelkű lányainknak, asszonyainknak méltóságukat, férfijainknak a büszke öntudatot, de a más népeket meg nem alázó, fölényes erőt: a halhatatlan Idő bűvös készségein a magyar szellemiség örök szárnyalását. Legyél Te menedékem jövő, hadd lakozzam a te kősziklád magasán, onnan látom majd be, hogy minden dolognak vége van, s ebben is, mint tusakodásainkban annyiszor, legyen gyönyörűségem a múlandóság: Jövő-jövő örök pironkodásom békessége.

1992. Nagykároly

László György