A kultúra roncstelepei

Lótunk, futunk, keressük a magyarázatot a sok miértre,
elhessegetjük a felelősséget dolgaink alakulása fölül, úgy
teszünk, mintha mi sem történt volna. Újra feszítenek,
dölyfösködnek több évtizedet áthazudó csirkefogók, s a
magyarság egy része alig várja, hogy volt kirablói minél
nagyobbat hazudjanak nekik. Lefékeznek, dugába dőlnek jó
kezdeményezések, s az úgynevezett jólét megpuhította a
gerincüket, wellness-hotelekbe menekülés dívik, megbújás,
csak feledtetni azt, amit nem akarunk tudomásul venni: hogy
kellő időben, kellő felelősséggel csak nagyon kevesek voltak,
voltunk jelen. Ady egyik legszebb versében „Az eljátszott
öregség” címűben szembenéz egykori hebehurgyaságával, s
felismervén önállapotát, magára veti a követ. A magyarság
jókora hányada vajon képes-e önmaga tetteivel szembenézni?
Szembe mer-e nézni azzal, hogy ki hol volt, mit tett sorsdöntő
pillanatokban, kiállt-e vagy talpnyalóként, haszonlesőként volt
jelent és kussolt? Tény, hogy ma a magyarság szellemiekben,
kulturáltság dolgában (tisztelet a kivételnek) katasztrofális
állapotban van. Az ifjúság köreiben tetőz a neveletlenség, a
felelőtlen nemtörődömség, a munka-kultúra ijesztően
alacsony, égbekiáltó a szülők és emberi társaink iránti buta
cinizmus, üresek a fejek, ami magával hozza a lelketlenséget
is. Innen is, onnan is árad az álságosság, a hazug ripacskodás,
a média, – sajtó-rádió, tévé – a szubkultúrát óbégatja, ámít és
korrumpál. Tobzódik a nihil, s az elszemélytelenedés. Az
értékek mentén történő kultúra-beágyazódás a magyar agyak
nagy hányada számára nem-létező tér. A felelőtlenség
megbújásában úgy tesz a magyar média nagy része, mintha
keresné az okokat, miközben hárítja, tussolja a tényeket.
Színes lapok garmadájában győzelmet ül az üresség, színész

sztárok ripacskodnak jó pénzért. Többen ezért a zsidóságot
szidják, okolják, mondván, ők forgatnak fel mindent. De vajon
van-e, egyáltalán mi köze a zsidóságnak ahhoz, hogy a magyar
apák, anyák nem adtak kellő nevelést csemetéiknek, hogy nem
kérték számon a viselkedésüket, tudásukat? Mi köze ahhoz,
hogy tele vagyunk üresfejűekkel, megbicsaklott elméjűekkel?
A magyarországi és a világ zsidóságának is megvan a maga
szörnyű baja: nem tud szembenézni múltjával, tükröt tartani az
időnek, s ez nagyon-nagy csapás számára, a jövőjére nézve.
Állandó megbújást, identitás-zavart, fúria-állapotot rögzít
mindennapjaiban. De ez az ő megoldandó feladata, nem a
miénk, magyaroké. Nézzünk hát saját tennivalóink után, ne
foglalkozzunk állandóan velük, meg a cigánysággal, még
akkor sem, ha mindkét népet a magyarság befogadta hazájába,
megosztván velük az életteret. Ők nekik kell megoldaniuk
saját problémájukat, természetesen a magyar Házirenden
belül! Mint írtam, szörnyű állapotban van ifjúságunk a
műveltség, a jólneveltség terén, pedig ennyi szép könyv, ennyi
informálódási lehetőség nekünk, annak idején, a
kommunizmus sötét korszakában, álmunkban sem volt.
Komolyabb, erőteljesebb, hitelesebb törvénykezés kell, nem
elég a langyos vállon veregetés: „Fiacskám, leányom, azért ezt
mégse!”
Most az a menő, aki tudja fitogtatni jópofaságát. Íróink nagy
része lapít. A pedagógusok közül édeskevesen vállalnak
elhivatottsággal áldozatot, inkább elmennek mosni,
pelenkázni, idegen országok fenekét, „dolgozni” a kupékban.
Lázonganak, tüntetnek, amikor nagy erőfeszítések árán
igyekszik a nemzet kihúzni szekerét a mocsárból. A
kommunizmus alatt bezzeg nem tüntetett senki. Annyi volt
elég, amennyit kapott. De érdekes módon, a kultúra mégis
messze nagyobb magaslatokat ért el.

Hol van a magyar haza iránti felelősség? A helytállás? A
hazaszeretet? Hol, merre bujkál? Azt hiszik, ha máshol
zsírosabb falatot kapnak, többek lesznek ettől. A magyarság
felelős Európa szellemiségének alakulásáért, a mi népünk az
idők során mindig zászlóvivő volt, ragyogó szellemiségével.
Most sem engedhetjük alább. Gerincesség szükségeltetik
minden téren, kiállni a gátra, értékes tartalommal tölteni meg a
lehetőségek kerekeit, mert jelenleg igen nagy a baj. A kultúra,
csakis a kulturáltság menthet meg bennünket. Ki kell
takarítani, el kell távolítani az agyakból a roncstelepeket.
Érdemessé kell tenni, hogy művelt ember vagy és lehetsz.
Műveltségpártoló törvények kellenének, s nem személyi-
kultuszos ide-oda téblábolás.
Ez a megmaradás, s a holnap záloga.
László György