A nemzetfogyás rákfenéje a lelki elbutultság

Fogyó nemzet vagyunk, hallom, olvasom, rémisztgetnek a
statisztikák. A magyar házaspárok idegenkednek a
gyermekvállalástól, tudorok elemzik, szinglik törnek pálcát a
magyarság helyzete fölött, s osztják bomlasztó tanácsaikat.
Innen is, onnan is elemezve a dolgot. Én a következőkben is
látom az okokat: A magyarság iskolaszellemisége a
kommunista évtizedekben végzetesen beszűkült, a komolyan
dolgozó tanító, igényes pedagógus nem lett jobban
érdemesítve, mint a link, liberalizmusba fulladt, s így az
ideológiai mérge által is hígított nevelés üres tarisznyaként lóg
a magyarság nyakában. A tehetséges, igényes tanuló-diákot
egy kalap alá vették az iskolakerülő, de az osztályán áttuszkolt
diákkal, s mi több, nem egy esetben hátrányba került a jó
tanuló, mert a nemtörődömöknek párt vagy egyéb kapcsolatai
voltak, s méltatlanul foglalt el olyan állásokat, amelyekre nem
volt képesítése. Kontraszelekció züllesztett diákot, tanár,
szülőt, s az olcsó megígért lébecolás szintjén stabilizálódott a
bomlás, a züllés. A magyar társadalom az információ-halmaz
ellenére végzetesen lebutult, kiüresedett saját lelki kultúrája
általi életképessége, nincs önértékelés, s így nincs
értékfelismerés, s az érték mentén való életvitel. A vészt az is
okozza, hogy a fogyó nemzet herderi jóslatában pang,
miszerint megjósoltatott, s nincs mit tenni, s nem fogja fel,
hogy ki mit veszít, ha például Ady Endre költészete kiesne a
tudatukból, akár világviszonylatban is, vagy Bartók zenéje
nélkül élni, a hatalmas népdal és mesekincsünk nélkül milyen
üres tengődővé válna az élet. Jó-jó, mondják egyesek, de
primitív népeknél miért van népszaporulat, s nálunk,
magyaroknál nincs? Ott teljesen más helyzet uralkodik.
Azoknál az életösztön munkál, nincs minden teoretizálva. Van

egészséges nemi vonzódás, ösztön, ami életkedvvel jár,
kultúrájukban élnek, s ez tölti ki napjaikat, ez a társadalom
irányító tényezője, nem a csámpás civilizáltság. Azok a népek
nincsenek még tudatában a civilizáció csámpásító hatásának, a
jólét torzításának. Nincs is szükségük reá. A kultúrájuk nem
hierarchizáló tényező. A magyar társadalomban, ha valaki két
rigmust kiizzad, már kikiáltják zseninek, s ez eleve háttérbe
szorítja a valódi tehetségeket. Vagy korán fejébe száll a
dicsőség a szegény akarnokoknak. A magyarság
értékfelismerésével történtek igen nagy billenések. Látván,
hogy a látszat játékával többet lehet elérni, mint izzadságos
munkával, elkezdették a házat a tetővel építeni, mint
Amerikában. Az alap csak felesleges rosszként lett
odabiggyesztve. Így elveszett az érdemi cél és ebből
következik, hogy az üresfejűséget követi a jellemtelenség, az
álliberális mindent szabad hamisság. A magyar társadalmat –
tisztelet a kivételnek – nehezen lehet fegyelmezni, iszonyú a
fegyelmezetlenség. A fő rákokozó épp ez, nincs
felelősségérzet a másik iránt, akár a családon belül, nincs az
értelmes munkának értéke, hiszen az üresfejűség nem tudja,
mi az érték, nincs vagy alig lelhető fel a lelki kultúra. Szinte
mindenki vezető akar lenni, hiányzanak a közkatonák, a
komoly szerepvállalók, a jó kezdeményezéseket nem tudják,
vagy nem akarják látni, rázzák az öklüket és nincs egy ép
gondolatuk a hőbörgésen kívül. Nincs értelmes alázatosság,
táptalaj a hiteles tekintélynek, és annak tisztelete. Kevés a
valódi vezető, a törpe akarnokok töltik ki a bársonyszékeket, s
így tekintély sincs. A magyar társadalom beidegződésében ott
a zavarosban halászás vizslatós álarcossága. Miközben
rendkívül tele van gyűlölettel az emberek szíve, a magyarok
nagy többsége hiú, olyat is irigyel, ami nincs. Kicsinyes
szeszélyek gyötrik, ágaskodó törpeség kínozza, s ad pódiumot
az üres rongyrázásnak. Dühöng az alattomosság, a másik

lehúzása, nincs örvendeni tudás a másik ember
eredményeinek, öngyűlölő a magyar társadalom.
A magyar társadalom hányada semmit sem gyűlöl jobban,
mint saját magát, miközben nem tudja megindokolni, miért.
Nyugatmajmoló, ennek a nem létező lelkiismeretét ébreszteni
saját maga iránt, ahelyett, hogy a sajátját ébresztené, hisz
bajainknak nagy részét a Nyugat ontotta reánk. Pénzügyi,
szabadkőműves magyarellenességükkel. Ma már világos, hogy
önmaguknak is végzetes öngólt rúgva, mert Isten nem ver
bottal. A magyar társadalomban szinte senki nincs a helyén,
sem magyar, sem német, tót, zsidó, a cigányság végképp
képtelen az önazonosságra, bizonyos mértékben szellemi
fogyatékos is. Olyan mértékű a káosz, az értékzavar, hogy az
illető népek identitását eltorzította, hiába való lett az lenni, ami
vagy. Talán a zsidóság van a legrosszabb helyzetben, mert ez
az ősi nép nem tudott nemzetté válni, s így a saját problémáit
sem tudja kezelni a lelki békesség szintjén, állandóan háborog,
vádol másokat, többnyire másokra hárítván saját kudarcának
az okait. Mérhetetlen nagy a türelmetlen okoskodás,
ledorongolás, az ál-műveltség ágaskodása, bölcselkedése, a
lelki kultúra hiánya gyötri a magyar társadalmat. A svinkolás,
a másik kijátszása folyik a csapból, álságos reklámok
buzdítanak özönével, a kocsi világviszonylatban is megelőzte
a lovat. E kiüresedett szellemiségű nép, nemzet,
érzelemszegény, és elsilányul, hiába vannak közegeiben
művelt emberek, ezek is élhetetlenné, nyámnyilává válnak a
rossz légkörű társadalomban. Jogállam ide, meg oda, egy
értelmes szűrő által én megtiltanám a tehetségtelen ugrálást.
Ott adnék helyet neki, ahová való. Az iskola többnyire
információ özönnel teletöltött fejű élhetetleneket képez ki,
nincs férfiasság-modell a tanügyben, túl nagy a nők
számaránya. Én tisztelem a nőket, de nem honorált a
nevelőmunka, sok a megbillent gyenge erkölcsi tartású

pedagógus. A szükség figyelmeztet: férfias lelkekre van
szükség. Nőiességüket méltósággal és nem flancolással viselő
igazi nőkre van szükség. Ez csak lelki műveltséggel érhető el.
Ma olyan méretű az identitászavar, a szereptévesztés, amely,
ha nem állítható meg, tragikus velejárói lesznek. A nők vissza
kell, kapják az anyai-méltóságszentség tudatát, s fel kell,
építsenek maguknak egy új női modellt, hogy megérdemelt
helyre kerüljenek a társadalomban, s nem a téves emancipáció
görcsölői, rabszolgái legyenek ál-egyenjogúságukban. Akkor
lesz vállalni tudás, s nem más, idegen országokba futás
önmaguk elől. Ők lesznek a hangadók, s a magyar férfi-
társadalom rá lesz kényszerítve, hogy férfias munkájára
büszke nemzetünk iránt, felelni tudók legyenek, s nem csak
sörhas növelők. Csak a butaság szipolyozza ki a lelket, s teszi
lelketlenné az egyént, veszi el a szeretet, szerelem, szaporodás
iránti vágyását. A butaságnak nincs mértéke, mértéktelen sem
tud lenni, mert akkor tudná a választóvonalat jó és rossz
között. S keresné a kiutat a csapdából. Csak egy művelt
társadalomban tudja vállalni önmagát az ember: magyar,
német, román, zsidó, s nem bujkál a másik nemzet bőrébe,
névváltoztatások révén. Csak az ilyen társadalom életképes, az
egyénnek nincs csődérzete, s élheti emberi, nemzeti
méltóságát.

László György