„Felelős ministerium Buda-Pesten”

Százhetvenhét év távlatából is megállapíthatjuk, hogy sajnos, az 1848-as Márciusi Ifjak követeléséből semmi nem valósult meg. Sőt, ha körülnézünk a nagyvilágban, még sokkal rosszabb helyzetben van az emberiség, mint volt hajdanán. Pontról-pontra végig sorolhatjuk a 12 passzust, s bizony nincs egy sem, amelyre azt mondhatnók, ez már valóra vált. Kezdve a sajtó szabadságával és a cenzúra eltörlésével. Ha valaki nem a mindenkori hatalom kegyeltje, a legtöbb helyről kitiltatott, ahol fontos, országos döntések születnek. De folyamatosan büntetnek is, lásd legutóbb HadházyÁkos esetét, akik a házelnök/házmester 7 millió forintra büntetett, azért mert a miniszterelnök 18 évvel ezelőtti szónoklatát bejátszotta a parlamentben akkor, amikor Orbán Viktor újabb észosztást tartott. Pedig hát az a 18 évvel ezelőtti beszéd bizony ma is vállalható volna, mi több, hazáját szerető és embertársait tisztelő politikus büszke is lehetne arra, hogy ilyen gondolatokat felvetett. Csakhogy 18 év alatt sokat változott a világ, ezért nem jó az, ha valakinek az orra alá dörgölik, hogy mit is mondott, ígért hajdanán. A nagy sajtószabadság pedig abból áll, hogy a mocskos szájú megmondó emberek jó pénzért természetesen megpróbálják kifigurázni, netán lejáratni azokat, akik a főnit kritizálják. De ne ragadjunk le ennél a súlyos pontnál, hiszen van itt még jó néhány. Mindjárt az a tény, hogy a parlament évente ülésezzen. De sok naplopó, pénznyelő automata úgymond képviselő kényszerülne rá, hogy képviselőségéért meg is dolgozzon! A nemzeti őrsereg is szintúgy ha valaha is nagyon fontos volt, most még inkább, amikor kínai rendőröket szabadítanak ránk, amikor a NATO 35 ezres seregét akarják áttelepíteni hozzánk, amikor a szakképzett, netán hazaszerető katonákat szélnek eresztették, amikor Petőfi Sándorról elnevezett laktanyánkat egy magyyűlölő némber nevére keresztelték át… Szóval nagy itt a baj! A közös teherviselés gondolata már egyenesen eretneknek számít, elég, ha csak a Hatvanpusztai rezidenciát vesszük alapul és az éppen kilakoltatás ellen küzdő Kovács család helyzetét! Az Urbéri viszonyok megszüntetése kiváltképp most, amikor kilopják, a szemünk előtt kihordják a termőföldet! Esküttszék, képviselet egyenlőség alapján. Hát, a hazai igazságszolgáltatásnál is volna mit javítani. Elég, ha csupán az évek óta húzódó végrehajtó maffia ügyét vesszük górcső alá. Talán még emlékeznek Kulcsár Attila számlagyáros esetére, aki 40 milliárdnál nagyobb összegről állított ki hamis számlákat, aztán addig csűrték-csavarták a peres eljárást, amíg kifutottak minden határidőből, s okafogyottá vált az egész büntetőeljárás. Na, ja! – ahogy sokan megjegyezték – a számlagyáros kegyeltjei között igen magas pozíciójú egyedek is voltak, amikor úgy ítélték meg, hogy ne folytassák tovább, mert belebukhat az egész kormány! A Nemzeti Bank óhaja ma is költői kérdés. Hiszen papíron létezik, de a valóságban idegen érdekek mentén „él és virul” ez az intézmény is. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, a magyar katonákat ne vigykülföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk! De szép is lenne – sóhajthatunk fel, hiszen egy kaszinóhuszár ugyan milyen magyar érdekeket tud szolgálni, ha adómentesen, mindenféle törvények felett „űzik az ipart” a világ milliárdosainak kiválasztottjai, s mi a bizonyíték arra, hogy itt aztán senkit sem lehet korrumpálni!? A politikai status foglyok szabadon bocsáttassanak. De hát ilyen nálunk nem létezik – mondhatnánk, de félő, hogy leszakad a plafon. Elég csak a 2006 óta zajló különféle rendőri attakokat nézni, a „tévedéseket”, a „baráti” ügyeket. Az eltussolt bűneseteket… A 12. pont azért is érdekes, mert ezt szinte az első perctől meghamisították, de különösen a nagy „demokráciában” az Uniót Erdéllyel óhajt lerövidítették és csupán az Uniót szó maradt bent. Kiváltképp éppen az EU csatlakozás idején valahogy elásták az eredeti kívánalmat, de a tankönyvekben talán még mindig így szerepel, Erdély mindig lemarad a sor végéről. Ám azért még ott lóg a levegőben akkor is, ha senki nem akarja képviselni a mindenkori hatalom részéről. Igen, tudjuk, „nincs területi követelésünk” – mondta ezt az egyik kiválasztott, s ez a helyzet ma sem változott. Még ma is a „márciusi ifjakra” várat, hogy végre őseik kívánalmait valóra váltsák, hiszen az idő sürget, s egyre fogyunk, egyre fogy a talpunk alatt a talaj, mind többen keresnek idegen földön életfeltételeket, s mind kevesebb kicsi gyermek születik évente. S ha elfogy a magyarja szép Kárpát-Hazánknak, nem lesz, aki az ősi földet megtartsa.

Erre csak Petőfi Sándor gondolataival lehet felelni: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Rozgics Mária