Magyar feltámadás?

Kellenek-e a gyermekfejlődési „szakemberek?”

Megyek vásárolni, köszönt rám minap az egyik ismerősöm, s utóbb eltűnődtem szavain. Mennyit is változott – inkább romlott – életünk, ha mindennapi kenyerünk előteremtésének fontosságát felváltotta a fogyasztói őrület. Megyek vásárolni! Régente kenyérért, tejért ment a boltba az ember, már ha városlakó volt, ma meg vásárolni. Létszükségletei beszerzését is felváltotta e szó: „vásárolni”, amely találóan fejezi ki, hogy manapság már az élet célja a vásárlás, a fogyasztás, a szerzés lett, nem pedig az élet maga. A vidéki ember évente néhányszor elment a vásárba, ahol a jövő évi kenyér előteremtéséhez szükséges dolgait beszerezte, cserébe a maga terményfeleslegét adta, de eszébe nem jutott volna csak úgy, céltalanul betérni egyik-másik üzletbe, s ha kell, ha nem, pénzét költeni. Akkor még volt értéke a munkának, s bizony a verítékkel keresett pénzt is megbecsülték. De akkor még élték is az életet, még ha bármilyen keserűségek árán is, s eszükbe nem jutott volna céltalan, léha bámészkodásra adva fejüket, holmi üzletekben naphosszat elténferegni, kóborolni a semmit mondó fényes bóvliáruk dömpingjében, mert akkor még halvány emlékként, de élt bennük őseik képe, a tisztességes létforma, ahol minden egyes nap megéléséhez keményen meg kellett dolgozniuk, de soha nem kellett a másé, azért, hogy ideig-óráig bárkinek is könnyebb legyen. Röviden fogalmazva, akkor még élt bennük a tisztesség, amelyet mára ez a fogyasztói tenyészet igyekszik teljesen kiölni, elfeledtetni. Ahogy a kalmár szemléletű uzsorás, a felesleges portékáit hitelért is kínálgató szatócs, az italmérő mézes-mázosan becsalogató szava korcsosította lassan, tudatosan a nemzet gerincét, úgy lett mára életforma a vásárlás.

Apropó, vásárlás! Nem akarnak mindjárt kedvezményesen hozzájutni egy olcsón kínált autóért. Most csak potom 3 millióért kóstálják. De igyekezzenek, mert ez az ajánlat csak a készlet erejéig tart. Ha nem késnek le a farsangi kínálatról, akkor csekélyke 300 ezerért másodmagukkal eltölthetnek egy hét végét valamelyik luxushotelnek mondott zugban, amolyan wellness, magyarán here-módi két és fél napos programban, csupa olcsóság! De ha annyira sóherok, akkor marad a multicég valamelyik hodálya, ahol most szezonvégi kiárusításon beszerezhetnek fütyülős habverőt és kutyapelenkát, mert ez ma a módi. Persze az igazán dizájn az, ha a házi ölebnek – a gyereknél már mégis csak kényelmesebb, nem sír folyton, meg, ha ráununk, büntetlenül utcára is lehet hajítani –, szóval a kedvenceknek már csekély 10 ezerért fogkefe és lábmelegítő kis csizma is dukál. Csak tessék, tessék. Végeladás. Nem kell mással törődni, csak a mának élni. Itt van mindjárt a legújabb szenzáció. Pártunk és kormányunk már az óvodások tévéidomítását is szorgalmazza. A Disney Junior egyenesen a legkisebb apróságokat megcélozva hozza közénk tucatnyi csatornáját, hogy kulturált tévé-idiótákká idomítsa iskolaérett korukra a jövő generációit, oktatási és gyermekfejlődési (!) szakemberekkel karöltve. Jóságos Atyaúristen! Hát már itt tartunk. Galamb szelíd Nagyapám igen csak megkergette volna az asztal körül Nagyanyót, ha az holmi gyermekfejlődési szakemberek igénybevételével akarta volna megrendszabályozni a népes gyereksereget! Nem is lett egy sem azokból az időkből olyan csökött agyú, meleg sörön és hideg virslin szocializálódott csődtömeg, mint amilyenekkel manapság – tisztelet a kivételnek – bármit meg lehet tenni.

Nincs mit tenni, ennek így kell lennie, ezen már nem lehet változtatni! – hallom a siránkozást, amikor arra próbálom rávenni a környező bérházak lakóit, hogy talán ki kellene kapcsolni a televíziót és elutazni a közeli kisvárosba, falvakba, hogy netán a mindennapi kenyér létrehozásában műkörmöktől puhány kezeikkel is részt vegyenek. Kilakoltatnak az otthonunkból! Kikapcsolják az áramot! Már a munkanélküli regisztrációból is kikerültek! Tömve az aluljárók egyre fiatalabb kéregetőkkel! Tudom, a mindennapi létért folytatott küzdelem nehéz. De azért tétlen módon, idomított birkák módjára mégsem kellene várni, hogy letaglózzanak bennünket. És ne mondja senki, hogy könnyű szónokolni, mert magam is megfogom a kapanyelet és kenyeret is tudok sütni, s amíg van egy talpalatnyi föld a lábunk alatt, oda krumplit, hagymát le lehet dugni és már éhen nem halunk. Csak ez a siránkozás, ezen kellene tovább lépni! Igen, ára van a jobb létnek! Mégpedig nagy ára, hiszen a nyugatról ránk rohasztott szennyről bizony le kellene végre mondani. Kikapcsolni a hazugságládát, elfelejteni a műkörmöket, a discót, a plázát és irány a falvak. Elhagyott telek mindenütt van, kapanyél is akad, a még élő idős emberektől pedig rövid időn belül el lehet tanulni a szántás-vetés tudományát. Ma még nincs törvény arra, hogy kötelező a multi szennyét fogyasztani, de ha továbbra is így folytatják, akkor bizony ez is parancsba adatik, mint ahogy az is, hogy gyermekeinket már az óvodában fertőzzék a televíziózás „tudományával”, „gyermekfejlődési szakemberek” okoskodásával. Aki hagyja, hogy saját gyermeke fejlődését ilyen „tornából felmentett lúdtalpasok” befolyásolják, meg is érdemlik. Ahol nem képesek felismerni, hogy a jövő útja csakis a visszalépés lehet, azok rohanjanak csak a biztos pusztulásba, hiszen már a vak is látja, hogy e fogyasztói szemlélettel a jövőnket faljuk fel, gyermekeink életét pusztítjuk, romboljuk. Ma még van lehetőség a választásra, most még, bár a 24. órában vagyunk, de igen is van remény a politikai ármánykodásokon túllépve visszatérni a családi-nemzeti hagyományokhoz, ha komolyan vesszük a nemzetmegtartó erő fontosságát. Ha egy talpalatnyi földet sem adunk idegen kézbe, ha magunk termeljük meg a mindennapi betevő falatot, ha gyermekeink nevelése, fejlődése a mi kezünkben marad, s nem engedjük, hogy agymosott, hazátlan idiótákká züllesszék, akik sorstalanul botorkálva bármire rávehető manipulált robotokká válnak. Mert a jövő útja ez! Ez az a fejlődés, amit a dicső Nyugat kínál, a globalizmus, amely épp úgy nemzetközivé teszi az emberiséget, mint tette azt a vörös testvérük, csak míg amaz barbár módon, fegyverekkel hirdette a „fejlődést”, emez álszenten, hamis szóval mételyez és alattomosan, piócaként tapad rá a lelkekre. Kommunizmus-kapitalizmus! Vagy ahogy József Attila fogalmazza: fasiszta kommunizmus.

Mert az emberiség rákfenéje mindegyik izmus, amely  masszává teszi az embert, de a felelősöket is, akik így, arctalanná válva bármit megtehetnek embertársaikkal, ha elég edzett a gyomruk és elég simulékony a természetük. Abba kell tehát hagyni a siránkozást, a kétségbeesést, ahogy a régi öregek is mondták; amíg az embernek két erős karja van, addig nagy baj nincs. Tragédia csak akkor van, ha már elhisszük, hogy minden eleve elrendeltetett, hogy már bele kell törődni a megváltoztathatatlanba. Ahogy sztálin-atyuska, ahogy a románok nagy géniusza sem uralkodhatott örökké, s ahogy látjuk, hogy napjainkban az arabság körében is sorra dőlnek le a nagy bálványok még élő szobrai, úgy nálunk sem kell elkeseredni. Az erő nem az utcai tüntetésekben és ökölrázásokban van. Az erő önmagunk kishitűségének legyőzésében rejlik, s abban, hogy képesek vagyunk fordítani önmagunk sorsán, s ezzel példát adva másoknak is. A kezdet nehéz, de ha meg sem próbáljuk, akkor valóban megérdemeljük sorsunkat. A régi mondás üzenetét tessék értelmezni: Segíts magadon, Isten is megsegít! Akkor hát mire várunk?!   

Tudom, közhelynek számít, hogy a pénz nem boldogít, bár hozzáteszik, hogy azért jó ha van. Nagyszüleim a hatvanas években lettek nyugdíjasok. Nagyapóm volt a pénzkereső, Nagyanyó „csak” háztartásbeli, így kettejük bevétele 600 Forint TSz nyugdíj volt. Miközben 9 hold jó termőföldet, egy gyümölcsöst, egy kaszálót és szőlőföldet rekviráltak el tőlük. Nem tudom, hogy csinálták, de ezekből a 600 forintokból mindig jutott egyik unokának is, másiknak is. Amire nagyon kellett. Ki egy pár bakancsot kapott télire, nekem jó meleg télikabátot vettek, nővérem pulóvert és szép fejkendőt kapott, Imrus öcsém egy szép melegítőnadrág és felső szettet, Marika unokahúgom alvós babát, mert ő egykeként kissé szerencsésebb volt, bár ahogy vesszük, hiszen testvér nélkül sem mindig jó. A lényeg, hogy Öregszüléim, ahogy utána számolok, egy évben 7.200 Forintot kaptak a TSz-től, s ebből még a hozzájuk hasonló idős emberek rendje szerint a temetésükre is félretettek, s soha nem kellett a szomszédba menniük egy kis kölcsönért. Inkább, ha valaki megszorult, tőlük kértek 1-200 Forintot. Soha nem írta fel Nagyanyóm, soha nem íratta alá senkivel, még a dátumot sem jegyezte föl, mikorra ígérte a megszorult, hogy visszahozza. Szentírás volt, hogy a becsületet csak egyszer lehet eljátszani, többet soha. Előfordult, hogy az egyik szomszéd a megígért nap reggelén visszaadta a kölcsönt és kora délután már ott állt, hogy mégis csak visszakérné néhány hétre. Mert akkoriban így működött. Nem kellett ügyvéd, végrehajtó, bankár és egyéb rablóbanda. A vidék még összefogontozott, tudta, mit jelent, ha van, akitől segítséget kérhet. Mára kiveszett ez is, mint a szép magyar beszéd és a magyar viselet, mert nem hiszik azt sem, hogy mindez együtt adja azt a tartást, amitől ember az ember!  

Rozgics Mária