Vicus megszaporázta lépteit, mert a tavaszi napsütés ellenére talpa alatt igencsak hideget sugárzott még az anyaföld. Beköszöntött a március, s ő édesanyja dorgálása ellenére levetette már a téli bakancsot, s mivel a tavalyi szandálját már kinőtte, mezítláb indult neki a nagy útnak. Kötött kendőjét ugyan szorosra húzta mellkasán, de hát az a lábait nem melengette, ám szégyenImageszemre nem akart visszafordulni, inkább iparkodott, hogy hamarabb odaérjen a Imagekiserdőhöz Ebédet vitt apjának, aki favágóként kereste meg a család kenyerét, s olyan rövidre szabták az időt hogy azaImagelatt nem érkezhetett volna vissza a tisztásra, így Vicus az iskolából hazatérve indult gyorsan, hogy meleg ételt vigyen Imageneki. A tanító úr jólelkű volt, elengedte őt egy kicsit hamarabb, hogy a déli harangszóra odaérjen, mert a kislány jó tanuló volt, nem kellett félteni, hogy bepótolatlan Imagemarad a -lecke. Egyébként is gyakran hiányzott Vicus, mert amikor édesanyja odajárt takarítani a városba, a kisebbeknél ő maradt pesztonkának, s ilyenkor a Imagetanulás várathatott magára. A kislány nyáron fejezi be az iskolát, szorgalmas, Imageeszes, éleslátású, ahogy a tanító úr szokta emlegetni, s szeretné is az. iskola vezetése, hogy menne tovább a városba, Imagehadd tanulna tovább. De apja, a konok, Imagehallani sem akart róla. Az ő lányából ne Imageneveljenek naccságát nem kell a kapáláshoz, gyerekneveléshez iskola. Lám az ő asszonya csak egy esztendeik koptatta az iskolapadot, az is elég volt a betűvetés tudományának elleséséhez. Számolni meg megtanuł- répaegyelésnél, kukoricaImagekacsolásnál, a kévék összehordásánál, ImageImageazért nem. kell a városba elvinni, így is fel Imagetud nevelni egy fészekalja gyereket, s Imagemég boldogan, egyetértésben is tudnak élni. Szép kislány Vica, szó se íróla, -de éppen az ilyen szép kislányokra fenekedImagenek azok az úrfiak ‘is, akik a szegény lányoknak teszik a szépet. ‘Elkábítják mindenféle csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel, aztán meg, ha megvan a baj, hát gyorsan lelépnek, mintha sosem ismernék őt- A családjukban is volt rá példa. Nagyanyja máig elpirul, amikor Imageédesapja nővére szóba kerül. Mert az ángyika is szép lány volt, igaz őt nem iskolába, hanem cselédeskedni kérte el a Imagevárosi nagysága, aki a piacon mindig friss tejet, túrót meg gyümölcsöket vett az anyjától. Ígért ő fút-fát, hogy ilyen jó sora lesz Áginak, meg olyan, hogy dolgozni is alig kell, csak legyen mellette segítség, mert -neki- három fiát • adott a Jóisten, aztán azokat már mégsem foghatja be, hogy kísérjék a piacra vagy masszírozzák meg a sajgó lábát. Szép ruhát is ígért, olyan városiasat, s hát kell-e ennél több egy serdülő lánynak? Addig esdekelt nagyanyjánál, amíg elengedték őt szolgálni a városba, bár apja hetekig egy szót sem szólt hozzájuk, amiért cseléd lett a lányuk. Keresek én annyit, hogy nem éheztek, minek legyen az én lányom mások lába-kapcája, morfondírozott, de hát a nagyravágyás, a kivagyiság nem hallgatott az okos szóra. Különösen, mikor Ági nénje az első szabad napon új ruhában, piros pillangós papucsban tipegett haza. A haja feltúzve, benne fényes csatt, ropogós fehér kötőjét aranyszállal kivart csillogó mellényre cserélte, a szép rakott szoknyája helyett pedig olyan szük valami volt rajta, hogy szinte orra bukott
Image
benne. Rá is ripakodott azapja, hogy amíg otthon van, ezt a maskarát azonnal vesse Ie, a haját meg fonja copfba, ahogy illik, úgyhogy Ági sírva ment vissza hétfőn
Imagereggel Debrecenbe. Nem is jött utána sokáig, mindig azt üzente, hogy nem ér rá, mert a naccságát kell kísérgetnie, vásárba, fürdőbe, másszor meg moziba. Szép lassan elmúlt a nyár, már az ősz is beköszöntött, mikor egy szombaton este csak megérkezett Ági. Sápadtan, riadtan, egy kopottas barna kabátban, s a régi bakancsával a lábán. Csodálkozott is az anyja, hogy ilyen ágról szakadtan néz ki. Hát, amikor levetette az öreg kabátot, akkor hált meg még jobban benne a vér. Ági, Imagebár olyan sovány volt, mint egy agárkutya, elől mégis megrövidült a kötője. Hiába igyekezett domborodó hasát elfödni vele, azért csak látni lehetett, hogy nem a jóllakottságtól lett szúk az a babos kötény. Ági elsírta nagy bánatát, hogy a legkisebb úrfi addig hízelgett, addig kedveskedett, amíg bizony becsalogatta az ágyába. S csakhamar megtörtént a baj. Aztán ahogy kerekedett a pocakja, úgy lett egyre mérgesebb a naccsága is, most meg a hét végén kiadta az útját. Hazaküldte, mondván, hogy az ő házában tisztességtelen némberek nem élhetnek, s még azt a kis pénzt, amit a szolgálata során összekuporgatott, azt is alig akarta kiadni, nemhogy egy kis kelengyére valót juttatott volna.
⦁ Mikor már kizokogta magát Ági, akkor tért meg a határból az apja. Nem kellett annak semmit mondani, elég volt ránézni egy szem lányára, meg az asszonyára, értett mindent. Megmosdott, némán asztalhoz ült, de az ételt csak forgatta a szájában, pedig nem evett aznap szinte semmit, úgy iparkodott, hogy mielőtt a fagy beáll, a cukorrépa is a kamrában legyen. Mikor abbahagyta az estebédet, némán nézett maga elé hosszasan, aztán egyszer csak odaszólt a két fehércselédnek. Na, üljetek le ide. Most elmondom, mit csináltok. Itt van a szomszédban Jóska, aki két gyerekkel maradt özvegy. Rendes ember, tisztességes is, szépen bánik a fiúkkal, de azoknak csak hiányzik az anyai szeretet. Átmegyek hozzá, aztán megbeszéljük az esküvőt. Odaadom neki az alvégi egy holdat, kaptok egy tehenet is, aztán még a hét végén áthurcolkodsz hozzá. Ha igent mond az alkura, meghúzod magad, egy zokszót, egy hangos szót nem akarok tőled hallani, megértetted?! – kérdezte a jó öreg. De hát nem is kellett erre semmit válaszolni, Ági törődött is azzal, hogy ki vezeti oltár elé, csak ne maradjon szégyenben. igy esett, hogy még a következő hét végén a pap szép csendben összeeskette őket, s karácsonyra, mikorra a kicsi Ági megérkezett, már a két férfiember mindent elrendezett. Szerencsére Áginak jó ura lett a Jóska, ő is tisztességes asszonnyá érett, az első „közös” lányuk után született még kettő, de a falu soha nem tudta meg, hogy Ágikának nem Jóska az édesapja, olyan szeretettel nevelték, gondozták valamennyit. Azóta sok év eltelt, de Vica apja, aki akkoriban siheder fiúként élte meg a csaIádi szégyent, egy életre megtanulta a leckét: az úri huncutság, a városi csillogás és a mások verejtékén vett gazdagság nem terem mást, csak erkölcsi fertőt és gonosz lelket. Ott a magyar embernek nincs keresni valója. Az anyaföld szeretete, a családi otthon melege, a falu szigorú tekintete ad tartást az embernek. Ha itt megállja a helyét, akkor nincs mitől félnie, még Isten színe elé is tiszta lélekkel állhat. Így hát Vicus eltemette lelkében a nagy álmot, hogy városi lány, netán tanítónő is lehet,
Imagebár néha még álmodozott arról a világról, amit osztálytársai meséltek, akiknek családjában akadt már egy-egy nagyvilági életet élő rokon. Míg ezek a gondolatok jártak a fejében, szinte észre sem vette, hogy már kiért a tisztásra, s éppen akkor lépett oda a ledöntött rönkökhöz, amikor a munkavezető ebédidőt hirdetett. Apja, ahogy meglátta az ő Vicuskáját, felkapta és az egyik hatalmas farönkre emelte, s jól meg is dorgálta: hideg van még a mesztéllábhoz, még szedjél össze valami bajt! Akkor kinek fogom odaadni azt a varrógépet, amit most rendeltem meg?! Vica értetlenül nézett, azt hitte rosszul hall, de apja megismételte az imént mondottakat. Olyan jól haladtak a munkával, hogy a számítottnál több fizetést kapnak, s ő megrendelt a munkavezető által a városból egy szép varrógépet, amit szombaton már el is hoznak. De nemImagecsak elhozzák, hanem eljön egy tanítónő is, aki elmagyarázza a használatát, s ha ügyeskedik Vica, akkor ősztől már ö varrhatja az iskolás lányok ünneplő ruháit. Még anyagokat is kap majd, amin gyakorolhat, s ha szépen kitanulja a mesterséget, akkor néha gyakorlatra beviszi magához Debrecenbe, hogy hadd Iássa, az úri szabók hogyan dolgoznak.
ImageMíg apja a paprikás krumplit kanalazta, Vica könnyeivel küszködve ácsorgott az asztalnak is beillő óriás rönkön, s szeme sarkából leste az ő szigorú apját, aki ilyen egyszerűséggel oldotta meg a gordiuszi csomót. Mehet is, meg itt is marad, városi lány is lehet, de azért a család védőszárnya alól nem eresztik el, tanulhat is, ha szükségét látja, de azért mégsem fog Ági nénje sorsára jutni. Eszébe jutottak anyja szavai: Kislányom, nekünk nincs egyebünk, csak a becsületünk. Ha azt elveszítjük, akkor már nem marad semmink. No lám, hiszen már egy emberöltőnyi idő is eltelt Ági nénje botlása óta, de a seb, amit a szerettei szívén ejtett, azóta sem hegedt be teljesen. Mert akit a hazug szó és a léha élet, a talmi csillogás elvakít, azt bizony a sorsa már csak sodorja, sohasem lesz a maga ura. Hogy Ági néninek sikerült kitörnie ebből a fertőből, az csak annak volt köszönhető, hogy édesapja erős kézzel tartotta egyben e családot. Nem is akadt köztük több eltévelyedett, pedig Ági mellett még öt fiút neveltek fel, s az évek haladtával igen csak kiterebélyesedett a családfa, és bár nagyapjuk évtizede is elmúlt, hogy örök álmát alussza, lelkükben most is velük van, s ha néha valaki meginogna az élet rögös útján, elég csak nagyapjukra gondolni, s azon mód igyekeznek visszakapaszkodni oda, ahol a magyarok útját járhatják.

Rozgics Mária
⦁
⦁
⦁
⦁
⦁

Egy hete még borús, ködös időben, csúszós úton jutottunk el Egerbe, Heves megye központjába a 70 kilométerre lévő kisfaluból. Megszokott kép; kora reggel sok-sok kisiskolás ácsorog a buszmegállókban, álmosan, fáradtan, fázósan, hogy eljusson a távoli iskolákba. A Volánbusz általában késés nélkül közlekedik, így nincs ok aggodalomra, a becsengetésre mindenki időben érkezik. Ezen a szerda reggelen nem volt ilyen egyértelmű a bejutás. Már az indulás is nehézkesnek bizonyult, s az első megállóba is 5 perccel később érkezett a menetrendszerinti járat. A buszvezető kabátban, sapkával, sállal a fején, nyakán, védekezett a hideg ellen, a jármű belsejében úgyszintén dermesztő hideg fogadta az utasokat. A megszokott buszt szervizbe vitték, ezt adták helyette – mérgelődik a kormány mögött ülő sofőr, s bosszúsan mondta: ezen a masinán semmi sem működik. A fűtést nem lehetett elindítani, csak a vezetőfülkében, de ott pedig olyan hangot adott a masina, mintha láncfűrészt kapcsoltak volna be, s a ventilátor úgy fújta a hideglevegőt, hogy inkább lekapcsolta. Ekkor pedig az ablak kezdett bepárásodni annyira, hogy veszélyeztette a kilátást. Az ablaktörlő nem működött, kapcsolója letörve, s ezek még csak a kisebb gondok voltak. Egerbe a hegyen átvezető útszakaszon 28 éles – köztük hajtűkanyar is váltotta egymást, kellett a jó rutin, hogy balesetmentesen és a menetidőt tartva közlekedjenek a járatok. Alig, hogy az első kaptatóhoz értünk, a busz elkezdett prüszkölni, krákogni, s néhány másodpercre a motor is leállt, a jármű pedig elkezdett visszafelé csúszni. S ugyanez megismétlődött mind a 27 hátralévő szakaszon. A buszsofőr arcára kiült a hideg veríték, látszott rajta, hogy minden erejét és tudását össze kellett szednie, hogy épségben bevigye a zsúfolásig megtelt busz utasait, többségében gyermekeket. Az éles kanyaroknál szinte súrlódtunk az útkorláthoz, a lejtőknél az imént leállt motor miatt a fék sem úgy fogott, ahogy kellett; a lényeg: csak a pilóta helyismeretén, rutinján és lélekjelenlétén múlott, hogy épségben megúsztok az utazást. Hogy miért vállalta egy ismeretlen jármű vezetését? – Azért, mert nem tagadhatja meg a munkafelvételt, hiszen papíron a jármű alkalmas a közlekedésre – válaszolta szűkszavúan, majd hozzá tette, hogy ha nem indul el, fegyelmit is kaphat, ha késik – mint most majd tíz percet – büntetőpontokat kap. Ha valami tragédia történik, azért pedig egyértelműen őt teszik felelőssé. Az biztos, hogy ezt a három napra kiutalt pótbuszt visszafelé már nem fogja vezetni, inkább kapjon fegyelmit, de nem kockáztat. Induláskor nem tudta még, hogy mi vár rá, ezért kelt útnak. Az tény, hogy motorikusan – talán még műszakilag is – jó ez a masina, de azt nem mérték föl, hogy városi közlekedésre, egyenes útszakaszokra ajánlott, nem pedig ilyen szerpentin utas, erős igénybevételnek kitett útszakaszra.

Hiába, akik az íróasztal mögött döntenek, bizonyára soha életükben nem vezettek még ilyen utakon utasszállító járműveket – ezt már magam teszem hozzá. S azt is, hogy a minap 500 milliós csúszópénzről szóltak a hírek, amelyet utasszámlálás címén tett zsebre a vezérkar, igaz ez a MÁV-nál történt, de hát egy felügyelet alá tartoznak, s talán ebből a pénzből jutott volna néhány kevésbé balesetveszélyes járgányra is, ha kiesik valamelyik a forgalomból, legyen mivel pótolni.

S az is elgondolkodtató, hogy ezen az útszakaszon, Salgótarjántól leereszkedve a Heves-Nógrád megyei falvakba talán még a legidősebb lakos sem emlékszik arra, mikor javították itt az utakat. Esőben a kardántengely is belemerül a sárba-latyakba, a kátyús utak a valamikori Vidámpark hullámvasútja nyújtotta élménnyel vetekszenek. Ennél már csak az a viccesebb – ha az emberek testi épségével szabadna viccelni -, hogy több megállóban úgy mondja be a „gépi titkárnő”, hogy autóbusz váróterem következik; ahol nemhogy tető lenne a leszálló utas feje fölött, de még egy nyomorult pad sincs, ahol megpihenhetne a várakozás ideje alatt. /Így kell statisztikát javítani!/

A helyszínt és időpontot szándékosan nem írom ki pontosan, mert jó „magyar” szokás szerint ilyenkor a buszvezetőn vagy a kiszolgáló személyzeten verik el a port, ahelyett, hogy a felső vezetés gondolkodna el azon, hogy vajon minden arányos –e itt is, ami ma van?

S, hogy minderről nekem a Bikini együttes – Dévényi Ádám és Német Alajos szerzeménye jut eszembe. Talán nem véletlen:

Közeli helyeken

Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,

Kibelezett kőbányák üregében.

Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,

Most is visszhangzik a léptem.

Itt ül az idő a nyakamon,

Kifogy az út a lábam alól.

Akkor is megyek, ha nem akarok!

Ha nem kísér senki utamon.

Arcom mossa eső és szárítja a szél.

Az ember mindig jobbat remél.

Porból lettem s porrá leszek,

Félek, hogy a ködbe veszek.

Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,

Kibelezett kőbányák üregében.

Közeli helyeken, dombokon, hegyeken,

Most is visszhangzik a léptem.

Itt ül az idő a nyakamon,

Kifogy az út a lábam alól.

Akkor is megyek, ha nem akarok!

Ha nem kísér senki utamon.

Arcom mossa eső és szárítja a szél.

Az ember mindig jobbat remél.

Porból lettem s porrá leszek,

Félek, hogy a ködbe veszek.

Itt ül az idő a nyakamon,

Kifogy az út a lábam alól.

Akkor is megyek, ha nem akarok!

Ha nem kísér senki utamon.

Arcom mossa eső és szárítja a szél.

Az ember mindig jobbat remél.

Porból lettem s porrá leszek,

Félek, hogy a ködbe veszek.

R.M.

Svédcsavar

Őszintén szólva, akárhogy is gyurmázom a csöppnyi agyamat, a hírhedten halvérű és minden meleg emberi vonást nélkülöző svédekről, az ABBA együttesen kívül semmi más pozitív dolog nem jut az eszembe, még ha bele gebedek, akkor sem. Talán ezért van az, hogy sokkal jobban izgat engem a kihalás szélére hajszolt tigrisek és hópárducok saranyú sorsa, mint az ő aktuális hasfájásuk és kóros elmebajuk, mely előbbinek most éppen mi vagyunk a kiváltó okai. Holott, szerintem eddig még azt sem tudták rólunk, hogy a világon vagyunk, de legföljebb csak sejtették, mint az Ufók létezését. Most meg, nagy hirtelen mi lettünk a legidegesítőbb tüske a körmük alatt, miközben ők ahol csak tudnak, élen járnak hazánk lejáratásában, halálra vegzálásában és démonizálásában. Jobban mondva, ugyanúgy egy középkorban ragadt primitív alja népként kezelnek minket, mint ahogy egykori nagy példaképük, barátjuk és üzlettársuk, a Dolfi bácsi tette azt mindenki mással, aki nem a rőt-szakállú Barbarossa és Leif Eriksson vérvonalából való. Mondjuk, nem kéne ezt ennyire mellre szívni, hiszen már a 400 évvel ezelőtt élt Krisztina királynőjük is maga volt a jólétbe belehülyült aberrált svéd mintapéldánya. Csakhogy, roppant finoman fogalmazzak, már ő sem volt az a kimondott Rubens-i női eszményideál, oly annyira nem, hogy a feszülős lovagló nadrágjában és lovagló ostorral a kezében inkább hasonlított a saját nemét imádó dominára, mint egy királynőre. (Merthogy, saját bevallása szerint is, tiszta erőből leszbika volt a lelkem.)

Na de, hagyjuk a szexualitást a hanyatló dekadens nyugat ópiumának, dumáljunk inkább a lényegről. Szerintem, már csak a föntiek alapján is nyugodtan meg lehet állapítani, hogy a minket mélységesen lenéző svédekben ezután megbízni –, az maga a Stocholm-szindróma! Azt a részt most nagyvonalúan ugorjuk át, hogy pár hónapja valóságos elrettentő tananyagot csináltak rólunk a svéd jesivákban, amelyekhez képest egy borsodi általános iskola, egy valóságos apartheid szegregációs intézmény, amolyan pretoriai és alabamai módra. A szokásos aljas hazugságoktól eltérően a különbség csak annyi, hogy most nem Attila nagy királyunk maga az Antikrisztus, hanem a liberális demokráciát még hírből sem ismerő, fasiszta Orbán Viktor. Aki ennek tetejében még megrögzött migráns és buzi gyűlölő is egyben, természetesen. De mi ezt is pont magasról leszarjuk, ahogyan leszarják az ottani „csupa hirtelen szőke és kék szemű kisdiákok is” –, csakhogy van itt még más is, ami már nem annyira vicces. Merthogy, van itt ez a NATO nevű „védelmi szövetség”, aminek állítólag kis hazánk is egyenrangú tagja, sok más országgal egyetemben. Ennek a NATO-tag Magyarországnak szerencsére túl sok valós katonai fenyegetettséggel nem kell szembenéznie. (Leszámítva, hogy néhány harcias szomszédunk időnként jól megfenyeget minket, hogy pár óra leforgása alatt bedübörögnek a tankjaikkal a magyar Riviéráig.) Ugyanakkor, létezik a hozzánk képes hatalmas és kőgazdag Svédország, melynek partjainál olykor fölbukkannak orosz atom-tengeralattjárók. Amelynek a masszív nemzettudattal bíró őslakossága már kihaló félben van és a fiataljainak jó része egy beteg humán-keltetőgép programnak köszönhetően, egyre inkább gyökértelen, élősködő bevándorlókból áll, akiknek eszükben sincs megvédeni az új hazájukat. Nem csoda hát, hogy kb. Nagy Péter és Nagy Katalin cár óta egyfolytában úgy fosnak az oroszoktól, akár a kólikás liba. Így aztán, nagy hirtelen most már ők is oda akarnak kuporodni a NATO védő szárnyai alá –, biztos, ami biztos alapon. Pedig eddig milyen jól elvoltak nélküle a védjegyükké vált „semlegességükkel” meg az ebből fakadó, abnormális jólétükkel. Sőt, svájci mintára, eddig minden nagyobb vérfürdőből mesés vagyont húztak, amíg más népek majd egy szálig belepusztultak. Ilyen körülmények mellett normál esetben azt gondolná az ember, hogy az „oltalomra vágyó friss hús” tisztelettudóan bekopogtat az ajtón, miközben illedelmesen köszön, leveszi a kalapját és letörli a lábát mielőtt belépne az áhított Aziliumba. Nem így, a heringpusztító nagyarcú svédek! Ők migráns módra, követelőzve, a ház cselédségét mélyen megvetve (ezek volnánk mi), mint akinek mindent szabad alapon rúgnák ránk az ajtót. De, hát miért is ne tehetnék, hiszen bőven elég az, ha a ház nagyhatalmú uraival, már rég minden le van zsírozva, beleértve persze a bivaly erős Oszmán birodalmat is. Mi meg, szokás szerint jó magasról le vagyunk szarva, hisz előbb vetnének minket oda az orosz medve karmai közé, minthogy egyetlen új vikingnek is a haja szála görbüljön! Úgyhogy, tök fölösleges itt durcás nikkelbolhát játszani, mert, ha a büszke Orbán pufi egyenesen tótágast áll, ők akkor is a hős Pál uccai fiúk közé fognak tartozni. Pont úgy, és pont olyan gyorsított eljárásban, mint az USA és az Unió adoptált gyermeke, a minta demokrácia Ukrajna, ami szintén csak idő kérdése. Ahogyan, szintén csak idő kérdése, hogy az örökké palesztin vérben gázoló cionista Izraelt is befogadják az EU és a NATO szerető nagy családjába. Gondolom, ez esetben csak addig kell majd várni, amíg a forró sivatagban teljesen elfogy körülöttük a levegő és ehhez ütemezve Ábrahám folyton költöző népét kulcsra készen várják majd a vadi új luxus kibucok, de immár az újjá épített Ukrajnában (New-Galíciában) és az akkorra már csak elszórtan magyarok lakta paradicsomi New-Izraelben. (Aki most gumiszobát ajánlgat nekem, az marha nagyot fog még csodálkozni!)

És, ha már úgyis a sokat emlegetett és azóta is folyamatos bibliai Kánaán keresésről beszélek, hát dumáljunk egy csöppet a hét főbűnről is! Úgyhogy, nézzük csak kik azok, akik minket állandóan kioktatnak demokráciából, miközben ők maguk, az összes létező bibliai főbűnben a meleg fosig benne lubickolnak. Kevélység: ha van ennek minta országa, az a dobogó legfelsőbb fokán álló USA és Anglia után, minden bizonnyal egyből az örök fagy és sötétség uralta Svédország, ahol mára tökéletes szimbiózisban egymásra talált Skandinávia pofátlanul nagyképű vikingje és a hasonlóan haramia természetű öntelt muzulmán. (Mondjuk, az afrikai bozótnéger már nem annyira, mert az kurvára nem csípi az állandó sarkvidéki hideget meg az éjszaka dominanciáját.) Fösvénység: azt hiszem, ezt sem kell nagyon megmagyarázni, amikor az őrjöngő fosztogatásra és népirtásra szakosodott Mannon-imádó önző nyugat egyedül csak tőlünk sajnálja még a levegőt is, és a nekünk jogosan járó „komissziót” is úgy löki nekünk oda, mintha valamiféle főúri kegyet gyakorolna, alamizsna formájában. Miközben, némi baksisért cserébe, pofátlanul kihasználja a keserves adónkból kiképzett magyar szakemberek ingyen kapott magas szintű tudását ahelyett, hogy maguk tanulnának csillagászati pénzekért. A kóros munkaundorukról már nem is beszélve, amit nyilván a könnyen jövő abnormális jó létjük eredményezett, ugyebár. Bezzeg, a minden jó ízlést és szépérzéket nélkülöző, gagyi IKEA-s szereld magad „bútoraikat” –, marhára szeretik ránk sózni elképesztő pénzekért, amit a sok hülye, agymosott magyar sznob –, úgy vesz, mint a cukrot. Mondjuk, már jó ideje nem is igen van más választék, úgyhogy marha sok pénzért most már az ostoba magyar is átmehet Mekk Elekbe, mert nehogy már elbízza itt magát –, ugye. Bujaság: hát, ezen se nagyon van mit magyarázni abban a korban, amely az utókor (ha lesz még) históriás könyveiben minden bizonnyal iniciált arany betűkkel „buzi aranykorként” fog szerepelni. Ehhez elég csak ránézni a sátáni elit válogatott szexuális aberráltjaira, meg az általuk módszeresen elkorcsosított fiatal gender tömegekre. Irigység: na, ez is nagyon jellemző a svédekre, meg az egész önző nyugati kuplerájra, hiszen tőlünk mindent kurvára irigyelnek, a páratlanul pompás gasztronómiánktól kezdve, a józan paraszti eszünkig, a világ legsukárabb asszonyállományáig bezárólag. A maradék földi Édenkertünkről meg már nem is beszélve, ugye. Torkosság: na, jó, be köll vallanunk, hogy ebben mi is világelsők vagyunk, merthogy a csóró magyar proli általában borba meg jó csípős pörköltbe fojtja a bánatát (már aki megteheti), deszkán szaggatott nokedlivel, persze. Harag: nos, a kőgazdag patkányoknak van egy beteges szokása, miszerint, folyamatosan keresnek valami álságos ürügyet abból a célból, hogy haragudhassanak az általuk kifosztott szegényekre, mert nehogy már segíteniük kelljen nekik, hogy a végén még vérszemet kapjanak. Többnyire ilyenkor lép életbe az önsajnáltatás ősi héber technikája, hogy a végén még a saját kifosztóinkat kelljen sajnálni. Hát, szerintem meg dögöljön meg az összes parazita ott ahol van! Nem győzök érte buzgón imádkozni.

Horváth András

Világ Magyarsága