1. A Kutya nem jöhet be a házba. 2. Rendben, bejöhet a házba, de csak bizonyos szobákba.

• A kutya bemehet a szobákba, de bútorokra nem mehet fel.
• A kutya csak a régi bútorokra mehet fel. 5. Oké, a kutya felmehet a bútorokra, de az ágyra nem mehet fel.
• Rendben, a kutya felmehet az ágyra, de csak ha felhívjuk.
• A kutya csak a takarón aludhat az ágyban.
• A kutya aludhat a takaró alatt is, ha megengedjük neki.
• A kutya akkor alszik a takaró alatt, amikor akar.
• Engedélyt kell kérnünk a kutyától, hogy vele aludhassunk az ágyban a takaró alatt.

Elkezdtem összeszámlálni, hogy hányféle mesterséghez is értettek Nagyszüleim. Aztán úgy százvalahány foglalatosság után abbahagytam, mert rájöttem, hogy nem lehet mindent számba venni, vagy inkább úgy szerencsésebb pontosabban kifejezni, hogy lehetetlenség mindent beszámítani. Ennek a vége-hossza sincs egyenletnek a végeredménye azonban maga az ÉLET. Igen, mert a paraszt ember minden mesterséget ősidők óta a génjeiben hordozott, ami az élethez, a túléléshez nélkülözhetetlen. Kezdve azzal, hogy elvetették az Életet, azaz a kenyérnek való búzát, tehát földet műveltek. Folytatva azzal, hogy le is aratták a termést, majd megmunkálták, feldolgozták, végül kenyeret sütöttek, amely valóban a mindennapi kenyeret jelentette számukra. Sorolhatom úgy, hogy az élet bölcsőjét, azaz az otthon melegét is maguk építették fel, nemcsak a házfalak, nemcsak a kemence falának megtapasztásával, hanem a bölcső megfaragásával is. Aztán a szerszámaikat is maguk készítették, akár csak bútoraikat. Ruhát is maguk szőttek-fontak, varrtak. S ha szükséges volt, a gyógyítás tudományát is elővették a láda fiából, mert hát mindig tudták hogy milyen nyavalyára milyen fű, fa, virág kellett. De talán a legeslegfontosabbal, az élet továbbadásával kellett volna kezdeni e sort. Hiszen a paraszt ember gondosan megtervezte a jövő reménységét is. Nem ám úgy, ahogy manapság, hogy gyere velem lakni… vagy még azt sem, csak úgy egymásnak esnek, aztán ha megfogan valami, majd eldöntik a sorsát. Nem! Nagyszülémék még ismerték a titkát a fogantatás Isten áldotta pillanatának, tudták, mikor szabad a parányi Életnek megfogannia, s azt is, hogy az új kis Életnek csakis otthon, a tisztaszobában szabad világra jönnie. Ha csak lehet ott, ahol már a dédszüléik is így segítették világra az utódokat, hogy örökölje az a parányi emberpalánta az ősök lelkületét, tudásuk minden rezdülését. De még maradt arra is figyelmük, hogy szépen szóló furulyát faragjanak a fiú gyermeknek, szövőszéket a leánykának, s ha másra nem tellett, hát vékony drótokból, diófából citerát fabrikáltak, hogy ünnepnapon, olykor a gyász alkalmából is szóljon az a bús-édes nóta, amely csak a magyar ember ajakán tud olyan szépen felcsendülni, hogy az egész világ megirigyelte tőlünk ezt a pentatóniát, amely a hangokat rendszerbe rendezte, s amelynek felcsendülése a világ minden zenefabrikálóját megihlette. Amikor szükséges volt, balladába szőtték a nagy történelmes küzdelmeket, s úgy adták tovább szájrul szájra, gondosan ügyelve, hogy minden betűje a szívekben megöröklődjön, nehogy a későbbi nemzedékeknél feledésbe merüljenek múltunk pillanatai. S ha a Haza úgy kívánta, oldalukra kardot kötöttek, ha volt lovuk, felpattantak rá, ha nem, hát gyalogosan iramodtak neki a hívó szóra, hogy életük árán is megvédjék ezt a földet, amelynek nevét ma is gyönyörűséggel ejti ki minden magyar: Hungária! Békeidőben pedig többet törődtek a lélekkel, s ahol jutott rá tehetség, hát ment a fiú papnak, lélekgyógyítónak, élet és halál köszöntőjének. Mert bizony a paraszt ember soha nem a mának élt, mindig emberöltőkkel előrébb gondolkodott és gondoskodott. Különben mi végre is ültette volna tele Kárpát-medencénket büszke tölgyekkel, évszázados rengeteg erdőkkel, minek fakasztott volna forrásvizet a föld mélyéből, nemesítette növényeit, állatait, ha csak a pillanatnyi élvhajhászás lett volna mindennapi foglalatossága?!

Nem, a paraszt ember összenőtt a Hazával, egyek voltak ők a föld szívdobbanásával. Ezért akarta mindenféle szélhámos, here pimasz azonmód „modernizálni”, „felszabadítani”, „urbanizálni” a föld gazdáját, hiszen tudjuk, ha a tölgyfát kitépik onnan, ahol gyökeret eresztett, utána édesgethetik akármilyen csodálatosnál csodálatosabb talajba, a hajszálgyökerek hiánya – amelyek, mint az emberi testben a parányi erecskék a vért, úgy szállítják az életadó nedűt a büszke törzsnek – bizony sorvadásnak indítja a legerősebb fajtát is. Nem véletlen, hogy évszázadok óta mindig a paraszt ember szúrta a szemét azoknak, akiket csak a meggazdagodási vágy, s nem a fenntartható élet biztosítása vezérelt. Ezért gyilkolták le Dózsa György talpasait, ezért égették meg a Parasztkirályt izzó trónon, hogy mint a billogot a marhákba, úgy égessék bele a magyar paraszt lelkébe is a szolgasorba süllyesztés bélyegét. Néhányszor ugyan még fel-fellázadt, aztán Ady szavaival élve, már csak káromkodott és fütyörészett a pusztában, ahol legföljebb a kalmárszellő értette gyötrelmei okát. De ordas eszmék és orrukig látó urhatnámok jöhettek, mehettek, a paraszti vér képes, ha kell, évezredeken át őrizni a kódolt üzenetet: „Élni kell!” Hányszor és hányszor bizonyította a földmíves – még a szó is milyen szépen formálja meg jelentését: MÍVES – életre hívó tudását, hányszor támadt fel a magyar golgotát megjárt vidék, hányszor volt képes lerázni magáról a ráülepített szennyet, s fogott hozzá ismét az élet továbbörökítéséhez. Hiába fosztották meg a magyarság jelentős részét a gyökereitől, hiába tépték ki a termőtalajból erőszakkal, a büszke tölgy, ha ki is szárad, ezernyi makkot rejtett a föld mélyébe, amelyek kellő időben rügyet bontottak és napfényre törtek. Hány és hány büszke tölgyet döntött már le ez az eszement világuralmi törekvés, de mindig akadtak, akik a helyükbe léptek, s az elkorhadt fa helyében új hajtás fakadt, erősebb, délcegebb, bátrabb elődeinél. S nem lesz ez másként most sem. A nagy világdúlás idejében a magyarság egy kis csoportja a kanadai szűzföldek vidékére vetődött el, ahol évszázadok során hatalmas erdőtüzek pusztítottak, s az ősfenyves vidékét üszkös, lakatlan senki földjévé tették. Itt jutottak pénztelenül otthonteremtő parcellákhoz a szegény számkivetett elűzöttek, akik kín-keservesen hozzáláttak az élet újraindításához. S láss csudát! Mire állt a házuk, kizöldellt a sebtében kikerekített konyhakert, a hatalmas esőfelhők lemosták a lerakódott kormot, a tavaszi nap melege csodálatos orchidea rengeteget csalogatott elő az élettelen vidéken, olyant, amelynek hetedhét országból is csudájára jártak.

Az élet él és élni akar! – mondhatnánk ismét Adyval, hiszen vetheti bárhová a sors a földszerető magyart, ahogy az orchidea kivirágzott a halott erdőből, úgy virágzik ki folyton-folyvást a magyar élet is. De hányszor és hányszor láttuk már tanújelét ennek az élni akarásnak, hiszen ősanyáink évszázadokon át temettek és szülték a nemzetmegtartó fiaikat. Őrizték az otthon melegét és miközben telesírták gyászkönnyükkel a keszkenőiket, lelkiekben egészséges nemzedékeket nevelve erősítették a hitet, a „mégis élünk!” hitét. Hányféle gyalázatot kellett elviselniük, mégsem tudta megtörni őket török, tatár, muszka, s talán ezen az abortusz őrületen, ezen a szingli-meddő aljasságon, ezen a globalista torzszüleményen is túljutva, mielőbb kivirágzik a magyari élet, mert a nemzetnek élnie kell, ahogy Vörösmarty Mihály örök érvényű kiáltása is évszázadokon áthallik: „Él nemzet e Hazán!”

És hirdethetnek nekünk itt világégést, nemzethalált, örök rabszolgasorba süllyesztést, mielőtt a teljes reményvesztettség lenne úrrá rajtunk, tekintsünk vissza egy kicsit a megtett útra. Ha a magyart pusztították, az egész világot sötét fellegek borították el. Ideig-óráig ugyan áttört a Nap sugára ezen a sötétségen, de éltető meleget nem küldött a Földre. Amikor Atilla népére támadtak, amikor nagy királyunkat legyilkolták, egymást érte a döghalál és pusztító járványok kora, így figyelmeztetve a kapzsi vagy csupán gyáva lapulókat, tettük aljasságára. Árpád-házi királyaink vagy Mátyás királyunk megöletése után a katasztrófák nem Kárpát-honunkat sújtották leginkább. Hiszen óriási pusztítás tört rá a gyilkos szándékú fenevadakra, s a világégések „győztesei” ma rabló lelkületű szövetségeseiktől rettegnek a legjobban, mivel génjeikben örökítik tovább a gyilkolási ösztönt épp úgy, mint a hamis esküvéssel, hazugsággal, árulással szerzett juss jogát, amely rettegés olyan métely, mely ellen a legbiztonságosabbnak tűnő védelmi rendszer is csupán lágy tavaszi fuvallatnak számít. S ha felidézzük közeli s távolabbi múltunk, azt is láthatjuk, hogy a hun-magyar nemzetségek nélkül nincs felvirágozása a Földnek, nélkülünk nincs élet. Ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni minden ide fenekedő jöttment bitangnak, aki a kiváltságosság ígéretével érkezne, hogy vagy velünk élnek vagy velünk együtt pusztulnak. Mert a magyar paraszt nélkül nincs élet. A magyar földművelő ember tudása a világ éléskamrájának nyitja. Ideig-óráig el lehet innen űzni a gazdákat, húzhatnak plázákat a humusz tetejére, kéjbarlang-városokat kanyaríthatnak ki a szántókból, jöhettek ide talpig aranyban szájhős uracsok, hiába ferdítették el a régi magyar közmondást, az mégiscsak úgy szól: „Azé a föld, aki megműveli”. Mert őrizhetik piszkos bankójukat, vértől csöpögő aranyrögjeiket atombiztos trezorjaikban, ha nincs, aki szántson és vessen, felkopik az álluk. S nem elég csupán a földet túrni, abból még élet nem sarjad. A föld szeretete, a Föld és az őt megmunkáló magyar paraszt szívének együtt dobbanása az, amelytől kivirágzik a határ, szárba szökken az élet. Ezért sem kell nemzethalállal riogatni a magyart! Igaz, ma sokkal nehezebb a mindennapi kenyérért, a létünkért folytatott küzdelem, de hát az igazi honszeretet abban mutatkozik meg, hogy elfáradni benne soha nem lehet. És csüggedni és feladni sem! Átmenetileg lehet és kell is cselhez folyamodni, de kétségbeesni, feladni, elfáradni, félreállni soha! Ha elhangzik a hívó szó, minden magyar lélek, akiben ott csörgedez az ősi vér szava, tudja a teendőt. Hogy a szirénhangok közül kitessék az igaz szó, mi sem egyszerűbb meghallani azt: aki a gazda nyelvén, a paraszti ember észjárását ismerve szól, az az igazi vezér. Nem bülbülszavak, nem hamis ígéretek, nem a kapát-kaszát sosem látottak üres frázisai után kell menni. A föld szeretete, az Élet tisztelete nem a fogyasztói létben és nem is a politikai hamiskártyások asztalán fogantatott. Ahogy nincs baloldali és jobboldali, alsó, felső, közép paraszt, úgy nincs baloldali vagy jobboldali búzaszem sem. Csak Élet, amelyben a Teremtő Atya képe tükröződik vissza ránk. Aki ezt az igaz képet elő tudja hívni, annak nem kell párttagkönyv, bankár-kártya, részvény-csomag, nincs szüksége paktumos alkura, ide-oda dörgölődzésre, szava elhallik héthatáron át. S addig? Addig készüljön ki-ki legjobb akarata szerint. Mélyüljön el gondolataiban, hívja elő ősei tudását, keresse az igaz barátokat, őszinte embertársakat, azokat, akikkel vállt -vállvetve újjá tudják építeni ezt a lelkiekben is elsivatagosított világunkat. Mert a magyar feltámadás kora akkor köszönt ránk, ha kishitűségét mindenki levetve végre ráébred igazi léte értelmére. Gondoljanak arra, a világmindenségben milyen parányi is ez a bolygó, amely Földként az emberiség otthona. S ebben a parányi részecskében milyen esendő kis porszem is az ember. De a Teremtő nem azért adott lelket valamennyiőnknek, hogy könnyen lebegő koromszemcseként a sötétség urát szolgáljuk, hanem, mint csillagporok világítsunk a nagy magyar éjszakában, utat mutatva embertársainknak, hogy kövessenek bennünket, mert csak így lelhetünk rá arra az útra, amelynek végén a Fényességet meglelhetjük.

Rozgics Mária

Avagy a név kötelez! Jonathan Levi, Jakov Puljic, Brabdib, Ormonde, Ottewil – Beriasvili, Lukic, Szivacski, Babunski, Brtan, Washburn Drazic, Plsek, Maceiras, Golla, Stronati, Brandon Markgráf, Corbu, Soisalo, Nissilä, Colley…

A felsorolt nevekből kitalálja-e a kedves Olvasó, hogy miről van szó? Itt kérem tisztelettel két magyarországi NB I-es csapat tagjainak nevét olvashatják. Hogy elvétve lehet csak magyar neveket találni mindkét társaságnál, ez nem a véletlen műve. Ami még fájóbb; a Puskás Akadémia csapatában sem ápolják már a névadó múltját, dicsőségét. Itt a pénz beszél! Hol van már a sportszerű küzdelem! Kinek van több pénze – mármint a magyar adófizetők pénzén felhízott „vállalkozóknak”, ki tud több játékost megfizetni, és már rúghatják is a labdát.

Van egy ideillő magyar közmondás: Sok bába közt elvész a gyerek! Itt bizony a fair play farvizén már rég ki lett öntve a magyar foci is a fürdővízzel.

R.M.

„Tegnap éjjel bekövetkezett az, amitől tartottunk. Irán drónokkal és rakétákkal megtámadta Izraelt. A támadást elítéljük. A támadás azonban azzal fenyeget, hogy állami háború dúlja fel az egész Közel-Keletet ez pedig fenyegetést, súlyos fenyegetést jelent az egész világra, benne Magyarországra is. A mai napon összehívtam a védelmi tanácsot, hogy számot vessünk a konfliktus Magyarországra gyakorolt nemzetbiztonsági és gazdasági következményeivel.” O.V – Na, akkor most lopják ki a pénztárunkból még a meglévő összeget is, elvégre védekezni kell. Brüsszelben pedig összeül a válságstáb, de a palesztinokat miért nem védték meg? Több mint 40 ezer ártatlan civilt – köztük 12 euer kicsi gyermeket öltek meg a likud testvéreik és ez semmi. Mi közünk Izraelhez? Mi közünk az iráni konfliktushoz? A szerencsétlen menekülteknek, sebesülteknek segítségnyújtás, élelem, ha nem jár az ország ellátásának veszélyeztetésével, felülvizsgálni a gazdasági kapcsolatokat, óvni a magyar embereket. Ez egy kormány dolga és nem ott sündörögni folyamatosan, ahol a békétlen izrael háborút robbant ki. Miért nem követelik meg a BT 1968-as egyezményének megtartását, amelyet kötelezően kirótt az ENSZ. Ha betartották volna, most nincs a borzalmas palesztin népírtás, nincs akkora békétlenség a Közel-Keleten.

„Minek nevezzelek?”

Létezik agresszió, ami genetikai alapon belülről fakad, ami született örökletesség, valami olyasmi, ami a hiéna kölykökben ébred, ha vértől totyogó hús szagát hordja feléjük a szél. És létezik a gyávák agressziója, a sebek gennyéből táplálkozó, a reménytelenség szülte, a sarokba szorított patkányok agressziója. Sérelmekkel és lelki sebekkel küszködő, önértékelési zavaros toportyán lelkű nyomorult lények ezek, akik mindenkit csúfnak hazudnak, hogy így leplezzék saját rútságukat. Brutus és Iskarióti Júdás görög nászának gyomorban fogant fajzatai ők. Örökké sóvárognak a pénz és a hatalom után, de az mindig a bolondját járatja velük. Amihez csak hozzá érnek, az garantáltan megrohad, ami mellett „harcosan kiállnak”, az meg rendszerint előbb-utóbb mind megbukik. Többnyire onnan lehet rájuk ismerni, hogy a gnóm pszichopata Robespierre-t és a dicsőséges Jakobinus forradalmat istenítik, hiszen felvilágosodás nélkül még mindig jurtákban, vagy döngölt vályog kunyhóban laknánk, mezítláb taposnánk a szőlőt, kerekes kútban hűtenénk a dinnyét és nyereg alatt puhítanánk az ürü húst.
Gondolom, sejtik már Béláim, hogy kikről is beszélek. Ha esetleg nem, akkor mondom. Azt hiszem, minden normális embernek föltűnt már, hogy mennyi kis nyomorult háborús uszító bukkant föl a semmiből az utóbbi időben. De az a legtenyérbemászóbb az egészben, hogy a legharcosabban azok a vadliberális klíma nácik és mindenféle LMBTQ-es szörnyecskék követelnek most háborút a legyőzhetetlen orosz ármádia ellen, akik a Szovjetunió idején még a legvérmesebb hívei voltak az LSD mámoros világbékének, az általános leszerelésnek és úgy általában a virágokkal telepingált Volkswagen kisbuszos és kommunás humanizmusnak. Mondjuk, ez egy hangyányit sem meglepő, hiszen a mára jócskán kivénhedt hippi vezéreket zömében Hruscsov és Brezsnyev elvtárs pénzelte jó vastagon, másrészt a baromira kényelmes nyugati jólétben, akár még ingyen is vallásos ájulattal és csodálattal tekintettek a megvalósult kommunista Nirvánára. (Hát, igen, onnan aztán marhára könnyű volt!) Ilyen előzmények után, naná, hogy olyan apróság már kurvára nem érdekli őket, hogy az egykori bálványuknak még most is pont annyi atom- és hidrogénbombája van, mint hatvan éve, csak a pontosságuk és a pusztító erejük lett sokkal nagyobb. Magyarul, pár gombnyomással, pár perc alatt visszajuthatnánk a nagy Bumm-hoz, azaz az ősrobbanáshoz! De egy átlagos IQ-val megáldott halandó azt is pontosan tudja, hogy még a legoptimálisabb esetben is európai fiatalok százezrei fognak meghalni és megnyomorodni abban a bizonyos keleti földi pokolban. (És akkor az ártatlan civil lakosságról még nem is beszéltem.)
Az alábbiakban azt szeretném boncolgatni, hogy mit is kellene csinálnunk azokkal a lótetvekkel, akik Hitlert majmolva, szerintük is valahol a Don-kanyarban kéne megvédeni Európát és a civilizált keresztény értékeket. Na meg persze, felsőbbrendű fajtiszta, ős kelta, ős gall, ős viking és ős germán fajt a barbár muszkáktól. Az emberiség vérzivataros történelme számtalanszor bizonyította már, hogy alapjában véve háromféle háborús uszító létezik. 1/ Az a rothadt agyú pszichopata, aki minden áron ölni szeretne, lehetőleg tömegével. 2/ Az a ferde hajlamú mocsadék, akinek nincs gyereke, de a másét kéjes örömmel elküldené a mészárszékre. 3/ De a különösen undorító féreg az, akinek van ugyan egy degenerált kölyke, de arra úgy vigyáz, mint a szent Frigyládára, nehogy megszakadjon az ősi vérvonal és a „véres verejtékkel” összeharácsolt Salamoni vagyon, nehogy másra szálljon. (Azzal az egyedi esettel most ne foglalkozzunk, aki akkora baromarc, hogy még a saját hülye kölykét is lazán elküldené ölni, vagy meghalni.) Mondjuk, ez utóbbi manapság már olyan ritka, mint a Dodó madár, vagy a huncutkás sztahanovista szénbányász.
Civilizált népek lévén, most tekintsünk el attól a természetes gerjedelmünktől, hogy néhány tízezren fölkeressük őket a fényűző patkány lyukaikban és szívlapáttal jól agyonverjük őket. Hanem, addig is, amíg eljön az a mámorító pillanat, azt javaslom, vegyük át még egyszer a fönt említett pokoli állatfajok osztályozását. Az ölésre vágyó pszichopata általában úgy beleolvad a környezetébe, hogy azt még egy rutinos kőhal is elsápadva megirigyelné. A közhiedelemmel ellentétben, az ilyen még véletlenül sem hóhérnak (bocs: állami ítélet végrehajtónak), hentes- és mészárosnak, vagy boncmesternek megy, hanem piszkosul jól fizetett „értelmiségi” lesz belőle. Eme első állatfaj tagja, általában nem orvosi értelemben vett elmebeteg, mert a kemény büntetéstől való félelem általában visszatartja őt perverz, gyilkos vágyai kiélésétől. Nem véletlen hát, hogy ezt a fajta humán selejtet még a hírhedten gyilkos hajlamú francia idegen légióba sem veszik be, nehogy lejárassa őket. Ezek azok a gyáva férgek, akik forradalmak és egyéb fennforgások idején a forradalmi buzgalom elmúltával, a biztos távolból továbbra is lázasan hergelik a jó népet mondván: Nehogy már, csak ennyi legyen a vérontásból –, more! Még nem is olyan régen ezek voltak a fő nyilasok, a bolsevik komisszárok és a fanatikus faj germán SS pribékek. Ezek a mai elpuhult uszító tetvek meg, az előbbiek vér szerinti utódai. A második háborús uszító hernyó szekta pedig: azért szeretné a mások vérén elpusztítani a muszkát, mert ezek a nyálkás véglények jelen esetben: halálosan rettegnek attól, hogy ismét meglátogatnak a muszkák minket, és ha már itt vannak, valószínűleg azonnal górcső alá vennék és hatékonyan orvosolnák is ezt az itt tomboló perverz homár kultuszt –, a többi aberrált szexuális elmebajjal egyetemben. Mondjuk, egy kis szokásos rehab jellegű, málenkij robottal, szöges kancsukával (knut) és egyéb hatékony terápiás módszerrel. Ez náluk is és a dicső harmadik birodalomban is mindig remekül bevált –, mint tudjuk. Nem csoda hát, hogy ez a végzetesen elpuhult nyálka tenyészet, újabban olyan harcos kedvű lett, hogy azt még Bismacrk, Hindenburg, Ludendorff és Hitler is meghatódva megkönnyezné. Nos, hát, ha ilyen piszkosul harciasak lettek, én bizony mind egy szálig összeszedném és a spanyol polgárháború mintájára, Nemzetközi Brigádok keretében, egyenesen az ukrán pokol legsürejébe zavarnám őket! Úgyhogy, szem és alsógatya, garantáltan nem maradna szárazon.
A harmadik gusztustalan fajta az, amelyet már nekifutás nélkül is, minimum Maxim, vagy Gatling géppuskával kellene ritkítani. És persze ők hajlandóak voltak lelkesen szaporodni, viszont más, fehér emberek esetében, azért baromira kritikusak a biológiai reprodukcióval kapcsolatban. Ezek úgy tudnak a tökéletes liberális demokráciáról meg a végső győzelemről nyálat verve pofázni, hogy közben egy mukkot sem vartyognak arról, hogy azt a tengernyi adópénzt és katonákat, amit az ukrán fekete lyukba kívánnak küldeni, azt mind a sík hülye hallgatóságuktól, ill. a rájuk szavazó birkáktól akarják elszedni és közülük akarják besorozni. Gondolják, ezt majd ráérnek a barmok megtudni, ha eljön az ideje, miközben ők majd továbbra is élik a megszokott nyomorult szibarita életüket. (De kurvára remélem, hogy majd ők is megtudják, ha eljön az ideje.) Ez a fokozottan közveszélyes, súlyosan pszichopata fajta annyira hülye, hogy egyáltalán nem fosik az atom Armageddontól, mert, ha lesz, az csakis egyedül Putyin és az orosz nép sara lesz. Úgyhogy, minden bizonnyal Nürnberg mintájára, a festői Hágában is majd megint ők fognak pöffeszkedni, a kaftános vérbírók pulpitusán. (Hát, persze, pubikáim. Remélem, majd erre is rájöttök mielőtt ti is szépen elpárologtok!)
Nos, ha ezek után van valakinek jobb ötlete a szívlapáttal való agyonverésen kívül, az bátran szóljon, izgatottan várom a hangulatos variációkat! Mert, ha ezeknek a végtelenül aljas, beteg agyú véglényeknek ne adj Isten –, mégis összejön ez a horror buli, az egyetlen elégtétel, amit remélhetünk, hogy ők is tutira megdöglenek velünk együtt valahol. Remélhetőleg, csiga lassan és pokoli kínok közt, mint anno Yoshida és Micukó Hirosimában és Nagaszakiban. Ja, és végül azoknak, akiknek még mindig vannak kétségei ezek felől: ugye tetszenek tudni, hogy egy klasszikus régimódi háború esetén, ők leszek az elsők, akik bocskoros román módra egy szempillantás alatt átállnak az oroszokhoz? Persze, csak, ha disznó nagy mázlink lesz.
Horváth András

Teljes a káosz Európában, a láthatatlan fal minden oldalról beszorította ezt a sok éves gyengejelleműséget, amelyet egy harácsoló, csaló, szabadkőműves gáska irányít, kedve szerint, s időközben olyan félművelt, gyengejellemű réteg alakult ki, amelynek vezetői pozícióban a csaláson, hamisságon, félrevezetésen kívül semmiben sem érdekeltek. Eközben a nemzetek önfeladók lettek, (lásd a német népet) olyannyira, hogy már nem is igen emlékeznek volt önmagukra. Romániában még súlyosabb a helyzet, nem is igen látok kiutat, csak az autonómiákban, a föderatív megoldásban. Az Unió, mint kontinentális cella bezárta népeit egy hamis jólétiségbe, amelyből szinte teljesen hiányzik az autentikus kultúra, kulturáltság, s ez a fogyasztói zsibbadás legyengítette a gondolkozni tudást, s lassan a fenéknyalás sem ígér semmilyen kilátást. Gyakorlatilag a román nemzettudat szétzilálódott, nem talál aktuális alternatívát, de kiterjesztvén uniós méretekre, ugyanez a helyzet, csak a nagyobb államokon még kevésbé látszik, érződik ez a kínvergődés. Példa erre Franciaország esete, amelynek politikai sovinizmusa, ha Oroszország ellen háborúba torkollik, megél majd egy új Trianont, hozzáteszem, teljesen rászolgált az idők során. Másik nagy baj az államférfi hiány, az Unió tele van rosszlelkületű csőd-emberekkel, lelkiségükben kiszáradt nőszemélyekkel, akikből ömlik a ripacsos, hárpiás gyűlölet minden ellen, ami nem az ők szférájukba tartozó. Ez az ellenőrizetlen egyensúlyt vesztett gonosz ösztöniség elsüllyesztheti Európa emlékezni tudását is, s a rendkívül elbutult nemzetek népi tudatában sem lel, növeszt önismeretet, mert itt van a műveltség feleslegessé kikiáltottsága, a viselkedni, beszélni nem tudás.
S ez az ördögiség a demokrácia rongyos ruháiban tetszeleg, s mert belülről jövő a senkiségre vágyás, eltűnik a látszata is a demokratizmusnak. Az egyén teljesen kiszolgáltatott önmaga tudatlansága előtt. De mit tanuljon a szerencsétlen, ha nincs értelmes, jó szándékú kínálat, csak a leépítés, a behúzás, a csalás, a semerre sem törekvés. Ami a magyar nemzetpolitikát illeti, kétkulacsos Erdély felé, olyan szervezeteket, pártot töm pézsmaggal, amely rég elárulta az erdélyi magyarság valós érdekeit, csak a szélhámosság, a mutyizás, a gyengejelleműség uralkodik. Érzelmi fasizmus ez a javából, uraim! Még akkor is, ha nyájasság képében jelenik meg itt-ott, s vigyorgó a sátáni szabadkőműves érdek, s osztogatja lehúzó jótékonykodásait, leereszkedéseit, hogy még eszetlenebbé tegye a szerencsétlen embereket. De jöhet a megvilágosodás: ha kimondod a szót: NEM! – s már le is győzted ezt a sátáni őrületet.

László György

Annyira unalmas és szánalmas ez a „magyar belpolitika”… Nekünk ez jutott… Vajon mi a bűnünk, mit követtünk el? Mit tettünk, hogy így kell vezekelnünk? A kis Alexandra is színre lépett a „kamuméterével”… Akár egy óvodai, kiscsoportos bohózat a „rendszerváltás” 34. évében… Idáig jutottunk a „demokráciájukkal”… Ennyit ér… Szavazzatok csak Alexandráékra és mondjatok nemet a „dollárbaloldal háborúpártiságára”…. Gergely és a többi pofánkba tolt báb… Alexandra és a többi kiszolgáló… A lapokat leosztották… Úgy kell csinálni, mintha… Legyetek boldogok! Szavazzatok!

Kanizsai Tibor

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jerem.29.r.13.v.) Akik hiszik, tudják és vallják, hogy Jézus mindig velünk van. Akik tudják, hogy a HIT az az előrevilágító lámpás, amellyel tájékozódni lehet ezen az úton, mert az ember a hitével sejti meg azokat az igazságokat, amelyeknek segítségével önmagát megváltoztathatja, és majd önmagán keresztül megváltoztathatja az életét, az életén keresztül pedig az egész teremtett világot.
A HIT-tel kell megkeresni és lehet megtalálni a helyes irányt, azt a forrást, ahonnan a kereső lélek még nagyobb világosságot szerezhet, és ezzel a világossággal mindnagyobb tért világíthat meg maga körül, a bűnök szövevényében. A szenvedések, a megpróbáltatások, a tökéletlenségek feltorlódása folytán létrejött zűrzavar nyugtalanítja és békétleníti az ember lelkét. Ezeket az okokat kell majd keresnie, és megtalálnia az embernek, hogy kiküszöbölhesse az életéből, hogy több békességet találhasson. Az embernek elsősorban önmagából kell ezeket az okokat kizárni, ezért meg kell találni önmagunkban azokat. De vajon hogyan? „A hit az olyan dolgoknak valósága, amelyeket reménylünk, és amely dolgok nem láttatnak, az azok felől való bizonyosság.” (Pál lev. a zsid.11.r.1.v.)
Akinek helyes hite van, az el tudja választani a hamisat az igaztól és még tévedésből sem nyúl a látszatoshoz, a hiábavalóhoz. Az ilyen helyes hitet Isten örömmel ajándékozza mindazoknak, akik alázatos lélekkel
fordulnak hozzá és kérik Őt, hogy a lelküket világosítsa meg az Ő világosságával, és az Igazság felé vezesse őket. Akiknek nincsen helyes hitük, azoknak a lelkében az ellentét szítja a tüzet. Hitük hamis, mert lelkükben nincs alázat, mindent felfalnak, semmi nem elégíti ki őket, mert hiszen amit ők igazságnak gondolnak, az nem a valódi érték, csak utánzat. Az ő igazságuk csak külső forma, talmi csillogás, hamis máz, amely fölött az Idő, őrlő hatalma végigszáguld megsemmisítve azt, mielőtt még az Örökkévalóság rétegeibe hatolhatna. Nagypéntek abban segít, hogy rátaláljunk saját hétköznapi zarándokutunkon a saját „csillagösvényünkre”, az Igazság és az Élet Jézus által mutatott útjára.

Sík Sándor:
Keresztút – XIV. stáció, részlet

Valahol
A kristálytenger fölött,
A Szék előtt

Feszült inakkal áll az Angyal.
Szemei mint a villám, ruhája mint a hó,
Áll, vár és alig-alig győzi kivárni
A Harmadnap hajnallatát,
(Nem is harmadik igazán, –
Isten türelme is feszült a pattanásig:
Csak egy éj, egy nap, egy hajnali perc)

És lendül a szárny,
És lebben a kő,
És elhangzik a mindenségben:
„Békesség nektek, én vagyok!”

v. Joó Katalin
Magyar Szakrális Lélek- és Szellemgyógyító, Tanító

Föltámadt Krisztus e napon!

1898 ápr. 10.

Alleluja; ez a húsvét napjának győzelmi éneke; nem az az ének, mellyel oly hőst fogadunk, ki megint eleshetik; nem az az ének, mellyel oly örömet hirdetünk, mely újra szétfoszlik; nem az a diadalének, mely oly győzelmet ünnepel, melyet ismét harc válthat fel: az alleluja nem ilyen; hanem ez a diadalének, mellyel a halhatatlanság primiciáján a föltámadás s az élet Urát, a dicsőség királyát s testvérünket üdvözöljük. Alleluja! Légy üdvöz örök élet királya! Fönséges ünnep ez, nagy harcok után diadalmas pihenőnap, midőn a győző szemlét tart zsákmányán s diadalának trófeumán; ő maga a fölfordított sírkőn áll; ez az ő zsámolya ÚJ SZABADSÁGHARC  – lábai előtt a bűn, a világ, az ördög, a halál tört zászlói hevernek; fönt az égen ragyogó felhők úsznak s diadalszekérré csoportosulnak; a földön a húsvét-reggel harangjai

csengnek, melyektől Faust is megborzad; élet s ihlet áramlik a fölébredt természet kebeléből, s a légben a lelkes lelkek titokzatos zengések harmóniáját hallják, mely bennük visszhangzik most: „Victoria Hosanna!”

Krisztus tehát meghalt, de nem maradt a sírban; neki élni kell: hiszen ő az igazság s az élet. Ahol az igazságot sírba fektetik, írjátok föl bátran arra a sírra: Föltámadunk. Krisztust elnyomták, letiporták, de győzött, s kiemelkedett a sír sziklafalai közül; hiszen ő a jog s az erény. Ahol a jogot s az erényt elnyomják, várjátok bízvást, hogy az eltiport jogrendet visszasírják még hóhérai is. Nem vonja be igazságos küzdelmeitek fegyvereit a rozsda;nem növi be sírlapjaitokat a moha; – nem borítja el igazságtokat a hazugság; még mielőtt ezt tehetné: föltámadtok. Az efemer sikerek hősei, a hatalom basái, az egyházáruló júdások rövidlátó elbizakodottságukban azt gondolják: végeztünk már veled: népjog, egyház, szabadság. De számításaik csak annyira terjednek, mint erőszakoskodásaik láncai; terveik annyira, mint Júdás csókjának csattanása; azután föltámad az igazság, a jog, az egyházi s erkölcsi érzés, s elsöpri a nyomorultakat. Engedjétek tehát, hadd végezzék be szomorú robotmunkájukat; hadd ássák a sírt, vezényeljenek őröket, pecsételjenek, üssék rá rojtos címereiket; tényleg csak oktalanságuknak, jellemtelenségüknek, szolgalelkűségüknek emlékein dolgoznak. Isten s a történet megbélyegzi őket, s kortársaik megvetik őket. A jogtalanság így szolgálja az igazságot, az önkény a jogot, az erőszak az erényt, a szolgalelkűség a jellemet s a kapaszkodó stréber júdások az egyházi tiszta érzületet.

Lesz föltámadás mindenütt s mindaddig, ahol s amíg Krisztus szelleme éltet embert, társadalmat, egyházat; csak ha szakítunk vele, akkor lesz romlás a részünk. Merő hullák számára a végítélet előtt nincs föltámadás; Krisztus Urunk holtteste nem volt rothadó hulla, hanem egyesülve volt vele az Istenség; s azért volt neki harmadnapon dicsőséges föltámadása; épen úgy mondhatjuk intézményeinkről is: míg Krisztus szelleme élteti azokat, ha agyonkínozzák is, és keresztre feszítik is azokat s minket is velük: nem vagyunk rothadó hullák, hanem az Isten szellemétől lelkesített vértanúk, s az ilyenek számára készen áll a föltámadás.

E reménytől dagadó szívvel lengetjük mi is pálmánkat a győző felé, üdvözöljük ismételten az élet s a föltámadás halhatatlan eszményét, s a heliopolisi obeliszkre vésett szavakat hangoztatjuk feléje: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat ! Krisztus győz, uralkodik ! Alleluja !

Háborúra készül a világ! Forr a levegőben a világvége víziója, atomháborúval való fenyegetettség. A nagyhatalmak úgy üzletelnek az egyes országok jövőjével, mint rongyos zsidó a lopott holmival. Mintha nem is emberekről, nem egy-egy népről, milliók életéről volna szó, csupán statisztikai számokról: „ma kétezer volt csupán a veszteség”, istent  játszanak az élet felett. S miért? Hogy primitív létüket, amely csak pénzben és pénzzel mérhető, boldoggá tegyék, mert számukra egyetlen öröm az emberi elmével szinte fel sem fogható vagyon, a mammon feletti uralom. Ha a digitális adatbázis szerinti pénzeket összeadjuk, amelyet néhány tucatnyi embernek látszó tárgy birtokol, nincs annyi szállítóeszköz amelyre elférne, nincs annyi emberkéz, amely képes lenne átszámolni. Ha látható, hogy mennyi gyűlölet, szenvedés, vér, könny tapad ehhez a vagyonhoz, s látva hozzá az eltorzult ábrázatokat, akik mindezt birtokolják-bitorolják, nem beszélve a korcs szellemiségükről, lelkükről, csoda, hogy Földünk nem veti ki önmagából már rég ezeket a genetikai hulladékokat, amelyek nem érdemlik meg azt sem, hogy az emberi fajhoz tartozónak tekintsük őket. Láthatjuk, mi zajlik jogos önvédelem hazugsága alatt a gázai övezetben, ahol szisztematikusan gyilkolják a civil lakosságot, úgy, hogy írmagjuk se maradhasson. S a világ fura urai – ENSZ – BT – NATO – EU és egyebek csak félrefordított fejjel néha egy ejnye-bejnyét rebegnek el, ugyanakkor fegyverrel, pénzzel, olcsó katonavérrel segítik mindenütt az agresszort. Látjuk, hogy az orosz-ukrán háborúban immár egymillió feletti a „veszteség” – mintha nem is ártatlan emberekről volna szó, de még mindig jön a parancs Nyugatról, hogy ne legyen vége! S eközben a harctéren elesetteket, ha élők, ha holtak, már a dögkeselyűk hada, a szervkereskedelem mocskos csapata lepi el, s viszik a milliárdos megrendelőnek a lépet, tüdőt, szívet, májat, vesét, ahogy a vevő parancsolja. Jó üzlet ez itt, a harctéren, nincs semmi rizikó benne, s ellenőrizetlenül gyűlik a hullarablók vagyona. Milyen felemelő érzés volt az élő digitális játék, a koncertek résztvevőinek legéppuskázása, Izraelben is, Moszkvában is, s amikor lángokban állt minden, kiírhatták, hogy game over és már jöhet is a következő előadás. Nézzenek körül, kiktől is függ a világ sorsa? Ferde hajlamú, zavarodott személyiségszerkezetű egyedek papolnak erkölcsről, jogról. A sátánnal üzletelgető aberráltak határozzák meg, hogy ki élhet és ki nem. Gyermekvéren hízott vén aggastyánok osztják az észt. A nép, az Isten-adta nép segítséget honnan remélhet, ha már egyházaik is cserbenhagják? Sötét mágiás, sátánnal üzérkedő „elit”, akik át akarják venni a világ teljes uralmát. A hétmilliárd embertársunkból csupán néhány milliónyira tartanak igényt, akik kiszolgálják őket, mármint azokat az igényeiket, amelyeket a mesterséges intelligencia még nem tud átvenni. Ez a szép új jövőkép, amelyet elénk tárnak. A szomorú az egészben csupán az, hogy a valamikori „fejlett Nyugat”, akikre oly sokan felnéztek, emberhez méltó életet remélve, hogyan süllyedhetett erre a szintre? De nem, nem is süllyedt sehová, mindig is itt állt, csupán bennünket vakítottak el, hogy a drága selyem holmi alól kilógó patákat nem vettük észre. A Feltámadás közeledtével talán az egyetlen vigaszunk az lehet, hogy a sok-sok fenyegetettség, az atomhalál, armageddon víziói közben, ha teljesen biztosak volnának sötét jövőképükben, rég túl lennénk mindenen. Ám ez a folyamatosan félelemben tartás nem jelent mást, minthogy nem is annyira biztosan aljas tervükben. Lelküket ugyan eladták a sátánnak, de titkon azért mégis csak félnek Istentől, Aki ostorát már csattogtatva üzeni: „Térjetek meg!”, mert csak ez az egyetlen út, a szeretet, az emberhez méltó lét, a bűnbánat a megváltás útja. A hatalom, a vagyon, a földi istent játszás mindenkor kérész életű volt, hiszen Néró óta legújabb kori történelmünkig megtapasztalhatta az emberiség, hogy hogyan végezte mindenki, aki Isten üzenetét semmibe vett. Ezért sem szabad félnünk, bár a ránk fenekedő sötét erőket sem lehet figyelmen kívül hagyni, de ez nem jelenti azt, hogy mindennapjainkat a rettegés uralja, hiszen ez testet-lelket megmételyezne. Számunkra pedig az az üzenet, hogy „Emeljük fel lelkünket”, s ha mind többen értik-érzik meg ennek az üzenetnek a lényegét, akkor rádöbbenhetnek, hogy az isteni igazságszolgáltatás mindenkit utolér.  

Rozgics Mária